hurkot a rapsicnak Őzeknek kitett hurokba gyalogoltam bele minap egyik hazai erdőnkben. A nagyjából hasmagasságban felrakott csapda az emlős helyett engem fogott meg, amikor a vadváltóra eldobott üres italospalackért behajoltam a bokorba.

Első pillanatban nem is tudtam, mi az, ami a nyakamra fonódik, s ösztönszerűen hátraléptem – mire a vékony műanyaghuzal azonnal rászorult a nyeldeklőmre. Bevallom, kissé megijedtem, de aztán baráti segítséggel alig öt perc alatt sikerült megszabadulnom a kellemetlen helyzetből.

A hurkot nem acéldrótból, hanem erős perlonból gyártott, úgynevezett villamos kötözőhuzalokból eszkábálta össze az orvvadász. Ennek az a tulajdonsága, hogy csak szorítani lehet vele, lazítani már nem, azaz csak átvágással oldható. Mit mondjak; nem volt nagy élmény, amint félig hajlott helyzetben barátom egy éles késsel a nyakam körül babrált. Az aljas eszközt leszedtük, s kidobtuk az első, utunkba eső konténerbe, estefelé pedig beszóltunk az erdészházba, s elmeséltük, mit és hol találtunk. A hivatásos jáger köszönte szépen az információt, s szülőanyját is megemlítve, nem túl díszes szavakkal melegebb éghajlatra deportálta az elkövetőt.

Hazafelé tartva elmerengtem azon, mi történne, ha egy magányos kiránduló akad a csak késsel nyitható hurokba? Jó esetben túléli, de az biztos, hogy nem két perc alatt keveredik ki a csávából. A gyilkos önakasztó elhelyezőjét amúgy roppant egyszerű büntetéssel sújtanám: kezét-lábát egybecsáváznám a kötözőhuzallal, utána pedig két éjszakára kiraknám a vadváltóra. Az élménybe biztos nem halna bele, de legalább egy életre megjegyezné, milyen lehet teljesen kiszolgáltatott helyzetben várni a késes megváltót.

Forrás: Magyar Hírlap