Hajszál híján miniszter lett Kanadában Motorcza Gyula. Foglalkozását nehéz lenne meghatározni: egyetemi tanár, író, vadász, világjáró, életművész. Igényesen felújított parasztház Somogydöröcskén. Sehol egy trófea, pedig a ház gazdája, Motorcza Gyula szinte végigvadászta a világot. Indul a vadászház című kötete öt kiadást ért meg, több mint tizenötezer példányban. Ezzel rekorder. – Igaz, hogy Kanadában majdnem miniszter lett?
– Kanadában semmi nincs túlkomplikálva. Mindenkit szeretettel várnak, aki jó szándékkal érkezik. Minden államnak van kormánya. A médiában oldalakon keresztül keresnek minisztereket, államtitkárokat. Nem politikai alapon, hanem olyan embereket, akik tényleg értenek a szakmához. És nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Erdészeti, vadászati, környezetvédelmi minisztert kerestek, a kritériumoknak megfeleltem, végül is mókának szántam, de jelentkeztem. Az sem volt kizáró ok, hogy nem voltam kanadai állampolgár. Többszöri telefonbeszélgetés után mondták, hogy adjam be a pályázatomat, mert rendkívül jók az esélyeim. Na, ezt tartom én demokráciának. Persze csak próba volt, nem gondoltam komolyan, hiszen Magyarországon – annak ellenére, hogy állandóan „azért dolgoztam, hogy semmire ne vigyem” – megvolt az egzisztenciám.

– Egyszer azt is mondta, hogy soha senkinek nem hajlandó megfelelni...
– Már az általános iskolában nehezen viseltek el. Nem a tanulmányi eredményeimmel volt gond, soha nem voltam útszéli, trágár, arrogáns, csak volt véleményem és világképem. 1960-ban dolgozatot írattak velünk arról, hogy miként képzeljük a jövőnket. Leírtam, hogy világutazó leszek, neves író, világrekorder vadakat fogok elejteni, és egyszer velem is készítenek interjút a televízióban, mint a tudomány nagy öregjeivel. Ez a sorozat akkor ment a tévében, én kiszámoltam, hogy 2000-ben, ötvenéves koromban készül el a portréfilmem. Óriási botrány lett belőle. Behívatták az apámat, hogy súlyos, kóros, beteges hazudozó, osztályidegen vagyok. Aki az egészet felfújta, egy fiatal tanár volt. 2000 augusztusában írtam neki egy levelet, hogy ne felejtse el augusztus 28-án bekapcsolni a tévét, amikor bemutatnak mint vadászt, orientalistát, világutazót.

– Bejárta a földet Afrikától Kamcsatkáig...
– Kelet–nyugati irányban még messzebb. A két legtávolabbi pont egyébként Kamcsatka és Chile.

– Mindenütt vadászott?
– Majdnem. Az argentin–chilei határon lőttem egy világrekorder pumát. Európában pedig Lengyelország-párti vagyok. Olyan 17–18. századi vadászkastélyaik vannak, mint az álom. A lengyel állam mindig is komoly pénzt különített el kastélyprogramra. Nekünk már attól kell félnünk, hogy a külföldi vadászokat elcsábítják a környező államok. Sőt, ez már megtörtént. Bulgária vezet, aztán jönnek a lengyelek, a szlovénok. A magyar vadászatnak nincs gazdája. A Kádár-rendszer negyven éve kifejezetten pozitív hatással volt a vadászatra. A politikai nézeteik nem tartoztak a vadállományra. Ma azt az állományt lövik ki, amelyet csak 5-6 év múlva szabadna.

– Mi volt a szívének a legkedvesebb?
– Alaszka. Bár voltam Afrikában is többször, de Alaszka. Sűrűbb a vadállomány, mint a lakosság. Ezeket az országokat szeretem.

– Az embereket ezek szerint inkább elkerüli?
– Két ember volt rám igazán nagy hatással. Az egyik Lékai bíboros, akivel huszonéves koromban több órát beszélgettem. A másik Vályi Péter miniszterelnök-helyettes, aki felszentelt rabbiból lett kommunista vezető, némi közgazdasági tanulmányokat közbeiktatva. Irtóztatóan nagy koponya volt. Sajnos semmit nem neveztek el róla. Hol van az értékrend?
 
– Somogyi erdőkben is vadászik?
– Azért költöztünk ide. Van Pesten is lakásunk, de évek óta nem voltunk ott. Isteni, de évekkel korábban kellett volna jönnünk. De nem vadászom már annyit, mint lehetne. Sokszor puskát nem is, csak távcsövet viszek magammal. Nézelődöm és csodálkozom, hogy az állatok között milyen rend van. Nincsenek politikai feszültségek, nem jelentik fel egymást, nincs rajtuk nyilas karszalag, egyik sem ávós vagy három per hármas.

– Nem publikál keveset?
– De. Magyarázhatnám anyagi oldalról is, de nem ez a lényeg; 38 kötetben jelentek meg írásaim, ebből öt vadászkönyv. Mielőtt Auschwitzról írtam, hosszabb időt töltöttem ott. Mielőtt a 2. hadseregről, kimentem a Donhoz, és végigjártam a magyarok 250 kilométeres útját, ahol még fellelhetők a lövészárkok is. Attól nem tudok meghatódni, ha valaki azt mondja: hű, de jó ez a könyv! Ha azt mondja, hogy szar, az igen, az értékítélet! Természetes, hogy mindenki a legjobbat akarja megjelentetni. Bár az én értékrendem szerint nagyon kevés igazán jó írásom van: nyolcvanból, százból talán egy. Mindig az, amelyik valamilyen emberi traumával kapcsolatos, legyen az háborús, felekezeti, világnézeti. Miként lehetett megélni azt, hogy valaki bemegy abba a gyárba, ami évszázadok óta a családjáé volt, aztán azt mondják neki, hogy tűnjön a francba, mert államosították? Államosítás más országban is volt, csak éppen ellenértéket is fizettek.

– Az Ön ötlete volt a FeHoVa, a Fegyver-, horgász-, vadászkiállítás.
– Az elsőt szerettem, több mint egy évig szerveztem, és el kellett zálogosítani a házunkat a fejünk fölül. Mindenki dőlt a röhögéstől, hogy én elmentem a Mercedes-gyárba, előadtam az ötletemet, és meghívtam őket kiállítani; annyira extrém volt az ötlet, hogy eljöttek. A szakmán belül persze ott gáncsoltak, ahol tudtak. Aztán talán az ötödiknél odajött hozzám egy bankmogul, és közölte, hogy megveszi a FeHoVa-t velem együtt. Nélkülem volt kénytelen megvenni az ötletet, és megfizetett más szakembereket. Azt hiszem, ötvenmilliót bukott rajta.

– A világjárás csak vadászatot jelent?
– Ötvenöt országban jártam eddig. Mindenhol megkóstolom a helyi konyha specialitásait is. Ha életem kulináris élvezeteit nézzük, akkor – igaz ötévesen, de – vacsoráztam Rákosi Mátyással, ebédeltem Kádár Jánossal, és teáztam a Horthy famíliával Portugáliában. Még valami reggeli kéne...

Forrás: Sonline