Az egész hetes hajtás után jól esik egy vasárnapi hajtás is. Egyik legősibb ösztönünk a zsákmányszerzés, melyet kulturált körülmények között ma is űzhetünk. A vadászat nem megy ki a divatból. A hideg januári vasárnapon a legtöbb ember kora reggel még otthon pihen, egyesek éppen a másik oldalukra fordulnak. Vannak azonban, akiknek ilyenkor pezsdül meg a vérük. Így volt ez Bogyiszlón a Dunagyöngye Vadásztársaság tagjaival is. Hajnalban gyülekeztek az egyesület vadászházánál, kalapemeléssel, kézfogással köszöntötték egymást a társak - na és a kutyák.
A magyar vizslák mellett egy labrador valamint német és drótszőrű vizslák szaladgáltak az udvaron. Várták a bevetést, ahol számot adhatnak majd abból, amit gazdájuk megtanított nekik. Amikor aztán a vadászok végeztek a reggeli regisztrációval, az udvaron hallgatták meg az eligazítást. A nagy létszám miatt két csoportra osztották a társaságot, akik aztán balesetmentes vadászatot kívánva indultak neki a túrának.

A határban fagyott vetés és hatalmas köd fogadta a zöldruhás brigádot, a kutyák pedig izgatottan szaglásztak a levegőbe. Ezer Csaba vadászmester kijelölte az útvonalat, majd kétfele indult meg a csapat. Kisebb ligeterdőket vallattak a határban. Még a bevetési egységek is megirigyelhetnék azt a szervezettséget, amely a vadászokat jellemzi, mindenkinek megvan a helye a hajtók és a beállók közt, tudják, ki és mikor sütheti el a fegyverét - ez vadászat, nem ész nélküli lövöldözés. A puskák sokáig némák maradtak, csak néhány madárka röppent ki a facsoportokból.

Kiadós sétát követően aztán meglőtték az első fácánkakast is, majd lassan, de biztosan gyarapodni kezdett a zsákmány. Az aláhulló préda felé mindig mindegyik kutya megindul, a legügyesebb pedig saját gazdájához viszi a madarat, majd ő átadja azt jogos tulajdonosának. A dicséret persze így is jár az ebnek, amely sosem hatódik meg a bóktól, hanem egyből indul vissza a bokrok közé hajtani. Szajkó is puskavégre került, a díszes tollazatú mátyásmadárnak azonban csak a külseje megnyerő, valójában komoly károkat okoz a fészekrabló szárnyas. Kék-fekete szárnytollai vadászkalapokat díszítenek majd ezután, és talán néhány tojással több marad meg a lucernában.

A fagyott földeken való séta kevésbé megerőltető, mint amikor a fákkal, szederindákkal és egyéb, nyakig érő vegetációval kellett megbirkózni. Volt, aki bele is gabalyodott az indákba. A vadászkolléga persze rögtön zsebrevághatott egy megjegyzést, miszerint neki ezen úgy kellene áthaladnia, mintha csak a pókhálót sodorná el testével - persze, könnyű ezt mondani.

A fácán jellegzetes szárnycsapkodására gyakran szegeződött az égnek a vadászok tekintete, de több esetben hasított a levegőbe a kiáltás: tyúk! Az adrenalin eme varázsszóra visszaesett a normál szintre. A tyúkok tehát védve voltak, de nem egy kakasnak is sikerült kereket oldania. Volt, amelyikre hatszor tüzeltek, és bár nem manőverezett vadászgép módjára, mégis győztesen került ki a lövöldözésből.

A haladás időközben egyre nehezebb lett a sűrűsödő erdőben, a facsemetéket felváltották nagyobb társaik. Hol guggolva kellett csörtetni, hol pedig a kidőlt fákat kellett magas térdemelésben átlépni - nem egyszerű feladat. Sikerült megugrasztani néhány őzet is, a kutyák utánuk iramodtak, de a gazdáik szava már többet ér az ősi ösztönöknél, így felhagytak a hajszával.

Az erdős rész után egy másik területet még megvallattak, aztán visszatértek a vadászházhoz. Mintegy 15-20 kilométert tettek meg aznap a vadászok, a fáradt lábra kiváló gyógyír a teríték látványa. Ezúttal huszonegy fácán és három szajkó esett. Fedetlen fővel adtak végtisztességet a terítékre került vadnak, majd a vadászmester és ifj. Hajdú József elnök elosztották a zsákmányt. A búcsúzás után páran még maradtak, de már a következő vadászatot tervezték.