Erdész vagyok... Vadász vagyok... Életem célkitûzése az, hogy az erdészetet és a vadászatot, az erdõt és a vadat értékük megbecsülésében összeegyeztessem. Az alábbiakban a szarvassal, mint a legértékesebb nagyvaddal kívánok foglalkozni. Megismertem a szarvast; a dunai erdõkben, a füzérradványi hegyekben és legutoljára, — amire már régen vágytam, — Erdélynek azon a részén, ahol a legjobb kárpáti bikák éltek és élnek.
Az utóbbi területeken sajnos, nem sokat idõzhettem, hasznos megfigyeléseket mégis gyûjthettem.
Megállapításaimnál állandóan azt a nagy igazságot és törvényszerûséget tartottam szem elõtt, hogy a természet egyensúlyának megbontáséval tönkremegy az erdõ, de ugyanez a sors éri a túlszaporodott szarvasállományt is.
A legeszményibb egyensúly az õserdõben volt. Ott találta meg a szarvas a legjobb táplálkozási lehetõséget, egyenletesen oszlott meg a vad, a túlszaporodást a ragadozók megakadályozták. Ott vadkár, legalább is szembetûnõ, nem lehetett.
Ma már egészen más az erdõ képe és egészen más a szarvas élete és táplálkozási lehetõsége is. Az eredeti egyensúly megbomlott, mégpedig a nagyobb fatömegtermelés és a belterjes erdõgazdálkodás következtében, nem éppen a szarvas javára. Ha a vadász a már úgyis kizökkent egyensúlyt avval, hogy nagy tömeg vadat nevel, még jobban elrontja, bekövetkezik az erdõ lerágása, sõt a faállomány pusztulása. Ellenben ha a szarvasállomány már kellõképen lecsökkent, a vadkárok elhárításánál az erdésznek is elsõrendû szerep jut.

Az erdésznek éppúgy, mint a vadásznak, arra kell törekednie, hogy az erdõterületen a szarvasállomány lehetõleg egyenletesen osztódjon el. Ez úgy érhetõ el, hogy megfelelõ táplálkozási lehetõségeket teremtünk a vad részére. Ebbõl a célból 1000 kat. holdankint 2—3, egyenkint 1.5—2 kat. holdas rétet kell létesíteni és ezeken szakszerû mûveléssel, a lehetõ legjobb fûtermést kell elérni. Kaszáláskor elõször csak a rét felét vágjuk le, a visszamaradt
részt csak akkor, amikor már az elsõ kaszálás területén elegendõ legelõt ad a sarjú. Ha ez nem így történik, akkor a rétre járó vad nem talál legelõt és a környezõ erdõt fogja rágni.
A vadrágás elkerülésére, a helyes téli etetésire igen nagy gondot kell fordítani. Evégbõl legalább 1000 kat. holdankint, napos, szélmentes helyeken, olyan etetõket létesíteni, amelyekben elegendõ mennyiségû szálas takarmány raktározható el. Legmegfelelõbb

erre a célra a szárított lombtakarmány, lucerna, lóhere, vagy a jó minõségû réti széna. Ha friss vágás nem volna az etetõ környékén, úgy ú. n. „rügyeztetõ" fákat kell döntetni (tölgy, nyár), mert a téli idõszak alatt a vadnak feltétlenül szüksége van friss rügyre. Ezzel elkerülhetõ az, hogy a vad a friss rügyet ott vegye fel, ahol azzal kárt tesz.
Elegendõ sózó létesítése esetén a hántás is nagy mértékben csökkenthetõ.
Hogy a táplálkozási lehetõséig megteremtése vadaskertekben sokkal könnyebben megoldható, mint a szabad területen, az természetes. Vadaskertben a szarvassal mesterséges, tápdús takarmányokat lehet etetni. Ez sok esetben érdekes és különleges eredményekre vezethet. Nagyon tanulságos kísérleteket végzett Vogt F. Schneeberg-ben levõ vadaskertjében, bár eljárását ugyan sokan támadták azzal az érveléssel, hogy a vadból istállójószágot nevel. Vogt a vadaskertjében lévõ szarvasainak naponta fejadagként meghatározott mennyiségû szezámpogácsát, burgonyát, répát adagolt, különleges sózókat készített.

A legjobb eredményt egy 1935-ben lõtt szarvassal érte el. Ennek a bikának levetett agancsai a következõi súlyúak voltak: 3 éves korában 1.62 kg, 4 éves korában 3.50,  5 éves korában 5.77, 6 éves korában 7.60, 7 éves korában 7.72 kg, 8 éves korában 8.70, 9 éves korában 10.02, 10 éves korában, amikor elejtette, 14 kg-os volt az agancsa, nagy koponyával és 242.4 Nádler-pont volt az értékelés eredménye.
1937-ben a Vogt -féle vadaskert szarvasbika-állománya a következõ egyedekbõl állt :
1 drb szarvas 34-es 7 éves 6 drb szarvas 20-as 9—4 év.
1 drb 32-es 7 éves, 6 drb 18-as 3 éves 1 drb  26-os 6 éves 11 drb 16-os 3 „2 drb 24-es 6 és 5 év. 13 drb 14-es 6—3 év. 1 drb 22-es 4 éves 4 drb 12-es 4—3 év.

Ezenkívül volt még 13 darab 2 és 1 éves bika és bikaborjú, összesen 59 darab szarvasbika.
1928-ban a bikák élõsúlya 170 és 200 kg között váltakozott, 1937-ben pedig 300—330 kg volt. A teheneknél 1928-ban élõsúly 100—120 kg-ig terjedt, 1937-ben 150—180 kg-ig ment fel. Jól fejlett borjúk karácsonykor 100 kg-ot nyomtak.
Vogt kísérleteinél abból indult ki, hogy minden emlõsállat nagyságának és erejének alapja a csontváz. Ezt a csontvázat már fiatal korában jól fel kell építeni. Ez, érthetõ is, mert csak gondoljunk arra, milyen óriási teljesítmény az, hogy a bika, 120—130 nap alatt esetleg egy 10 kg-os agancstömeget fejleszt. A szabad természetben élõ szarvasnak egy 5 kg-os agancs felépítéséhez körülbelül 300 kg nyers tölgy hajtásra van szüksége, ha megfelelõ legelõ nem áll rendelkezésére, de ebben még nincs benne az a mennyiség, amelyet saját teste  fenntartása miatt fogyaszt.

Ezek után nagyon természetes, hogy valamely erdõterület vadbíró képessége függ: az erdõ faállományától, a faállomány korától, a rétek helyes elhelyezésétõl, azok mennyiségétõl és minõségétõl.
Nagy általánosságban, ha adottnak veszem a rétek helyes elosztását, megfelelõnek azok mennyiségét és minõségét és a téli etetés a fent leírt módon történik, akkor a jelen viszonyok között (faállomány és annak kora) a füzérradványi hegyi erdõkben 1000 kat. holdankint megengedhetõ 15—20 darab, a Kárpátok általam megismert részein 20—25 darab él a dunai erdõkben 25—30 darab szarvas. Azonban, ha nincsenek megfelelõ rétek, nincs téli etetés és hiányzik a sózás, akkor a fenti állománynak a fele is sok.

A magyar szarvas megérdemeli, hogy komolyan foglalkozzanak vele, mert agancsa világhírû és hogy az is maradhasson, az erdésznek és vadásznak egyformán szeretni kell a természet
nagy templomát és meg kell érteni, hogy ott fának, vadnak és madárnak egyformán joga van élni, de úgy, hogy a már úgyis kibillent egyensúly legalább nagyjából helyreállhasson.
A Vogt-féle adatok Gróf Jankovich Dénes: „Vadgazdasági tanulmányok különös figyelemmel az 1937. évi berlini nemzetközi vadászati kiállításra" címû munkából valók.

Írta: Party István okl. erdõmérnök, urad. vadászmester

Forrás: Erdészeti Lapok