Január, február persze, hogy nincs itt még a nyár, de itt az idő: a rókafik levethetik igen mutatós vörös frakkjukat. Februárral véget ért a rókák násza, a lakodalmakban kifáradt legények igencsak lefogyottan, némi harapnivaló szerzése után el-elnyújtóznak, olykor mélyen el is alszanak a napsütötte barázdában. A szukák pedig rendezgetik a párválasztási küzdelemben igencsak megtépázott régi ruházatát.

A vadászok tudják, hogy az enyhe tél miatt alkalmatlan rókahajtó vadászatot hamarosan pótolni lehet, és kell is, mert a most ébredő természetben nagy vámokat szedhet a hamarosan népesedő új rókanemzedék. A tapasztaltabb vadászok tudják, hogy a nőstény róka 52 napi vemhesség után 4-8 kölyköt vet és ezek két-három hét múlva étvágyukkal szinte telhetetlenné válnak. Ilyenkor a rókacsalád rettenetes károkat okoz az apróvadállományban. Talán mondani sem kell, hogy ilyenkor naponta egy-két süldőnyúl, tojásáról lelopott fácántyúk, fogolymama, vadréce de a tanyák meg a faluszéli házak közelében egy-egy baromfi is eltűnik a rókafiókák gyomrában. Szeptembertől – szinte hihetetlen – kevésbé károsak, noha már anyányivá fejlődnek?! Ilyenkor már nincs kotlósfácán, kései kisnyúl, a felnőtt fácánfogoly már tud magára vigyázni.

Ettől kezdve a róka a szanitéc szerepét tölti be a vadonban: összeszedi a sebzett, beteg vadat, inkább hasznot hajt. Hiszen közismerten kedvelt csemegéje az egér, a mezei pocok, hörcsög. Azért mégis van egy rókával kapcsolatos vadászszólás: Csak az a róka nem fog a vadásznak jönni tavasszal kárt okozni, amelyiket ő már télen elpusztított.

Ne sajnáljuk a fáradságot és március végén–április elején újfent keressük föl a kotorékokat. Már kölykök vannak bennük. Ennek biztos tényét maga a természet árulja el: legyek röpködnek, dongnak a bejárat körül! A kijáró kis rókák nyomait is láthatjuk, ha lesimítjuk a bejárat előtti földet. Ne tegyünk oda ilyenkor csapóvasat, de puskával se lessük kimászó rókakölyköket, mert csak egy-kettőt sikerül elpusztítanunk, a többit pedig éjjel elhordaná anyjuk biztonságosabb helyre. Tudjuk, olvastuk: ezt teszi minden szőrmés ragadozó vad, ha veszélyben vannak a kölykei.

Nagy hasznára leszünk vadászterületünknek, ha az anyarókát lessük meg a kotoréknál, és biztosan lövünk rá. Ekkor van nagy szükség a vadászok ügyességére és kitartására. Nem minden kotorékeb hordja ki a mélyből a kisrókákat. Türelmes, „markos legények” kellenek ilyenkor az ásáshoz, de hosszú vastőrökkel is kiszedhetők a kölykök. Van erre még egy „ravasz” módszer: mély gödröt kell ásni a kotorék bejárata előtt és az éhes nemzedék a mélyről kikapaszkodva beleesik. Mindehhez tehát jócskán kell türelem és szorgalom.

Tapasztalt kotorékozók tanácsolják, hogy a kotorékebet csak abba a kotorékba engedjük, amelyben az anya is benne van, kölykeinek elfogása már türelem kérdése. Másik tanács: amelyik kotorékban már kutya járt, abba a rókaanya többé nem megy, még ha ott is vannak a kölykei. Esetenként bírálják, sőt elítélik a vadászokat a rókák pusztítása miatt. Vadbiológusok állítják, hogy a léte nincs veszélyben, hiszen mind táplálkozásban, mind a szaporodási hely kiválasztásában egyik legsokoldalúbb vadunk. Szaporodását újabban az elhagyott tanyák „szavatolják”.

Nemcsak a vadászoknak illik tudni: a róka a veszettség egyik legnagyobb terjesztője.

Forrás: Magyar Szó