Nemrég mutatták be a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kör soros ülésén Panigay Róbert orvos-író nyolcadik vadászelbeszélés kötetét, amely a Mark House Kiadó gondozásában jelent meg. A Megölte a nyúl szerzője Szatmárnémetiben született, majd a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet elvégzése után néhány évig Magyarbékáson, majd több évtizeden át Gyergyószentmiklóson fejtett ki gyógyítói tevékenységet. Természetjáró, vadász és halász élményeket megörökítő elbeszéléseit a Nimród című magyarországi folyóirat rendszeresen közli. Írói munkásságát több szakmai elismerés fémjelzi.
– Mikor kezdődött a természetjárás, horgászat-vadászat iránti érdeklődése?
– A természetjárás, amint járni kezdtem máris foglalkoztatott. Elemista koromban már kint tekeregtem erdőkön, mezőkön, mert vonzott a természet, és imádtam kint lenni. Gyerekkoromban rengeteget horgásztam, mert abban a korban csak azt lehetett, de a céllövést is gyakoroltam a cirkuszi lövöldékben. Amint a 14 éves kort elértem, már versenyszerűen gyakoroltam a céllövészetet, ami jó előtanulmánynak bizonyult később a vadászatra. Amint betöltöttem a korhatárt, és a lehetőségeim is megengedték, kiváltottam az engedélyt, fegyvert vásároltam, és tagja lettem a vadászok szövetségének.

– Mikor fogalmazódott meg annak az ötlete, hogy a frappáns horgász-vadász történeteket elbeszélésekbe, novellákba öntse?
– Aránylag eléggé későn. Már orvos voltam, amikor arra gondoltam, hogy annyi szép dolog történik a vadászok, horgászok életében, hogy ezt érdemes lenne megörökíteni, leírni. Egyébként az irodalmat mindig szerettem, annak idején Marosvásárhelyen a Molter Károly vezette irodalmi körnek oszlopos tagja voltam. ő nyesegette a verseimet, mert akkor még költőnek készültem. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha azzal foglalkozom, amihez inkább értek. Azért kezdtem vadász-horgász novellákat írni, mert úgy véltem, ehhez jobban értek, mint más.

– Köztudomású, hogy a vadászok-horgászok szeretnek „nagyokat” mondani. Mennyi a valóságértéke az ön elbeszéléseinek?

– Az elbeszélések részben személyes-, részben elmesélt élmények alapján íródtak, és nem mindig ragaszkodtam a szószerinti történethez. Az elmesélt történeteket mindig le kell tisztítani a valós értékükre, csak úgy szabad megírni. Például Magyarországon az egyik horgászegyesület székházán egy táblára ki van írva „Add Istenem, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom.”

– Írói pályafutása során több elismerésben részesült, ezek közül melyikre a legbüszkébb?
– Amire igazán büszke vagyok az a harmadik
díj, amit a magyarországi Fekete István Irodalmi Társaság pályázatán 97 írás közül megnyertem. Azért vagyok büszke rá, mert kimondottan szakírókból álló társaság bírálta el a pályamunkákat, és teljesen ismeretlenül küldtem el nekik az írásomat. Az irodalmi társaságról tudni kell, hogy Ajkán hozták létre a nagy vadászíró, Fekete István emlékére. Egyébként a magyarországi Nimród vadászlap pályázatain kilenc alkalommal nyertem díjat.

– Kettősséget érzek abban, hogy miközben gyógyító tevékenységet folytat, közben vadászik is...
– Nem látok ebben ellentmondást, és tendenciózusnak találom azt a megközelítést, hogy az orvos gyógyít, a vadász gyilkol. Nem erről van szó. A vadászatról tudni kell, hogy mindig a túlszaporodott, elöregedett, selejtes példányokat lövik ki, és ha vadász nem lenne, akkor már vad sem lenne. Irigy, kapzsi emberek mind kiirtották volna őket. A vadászok vadőröket tartanak fenn, etetik az állatokat, gondozzák és védik őket. Széchenyi István szavaival élve, a vadászat „erdőzúgás és vadűzés, de inkább erdőzúgás”. Tehát, nem a vad leterítése a lényeg. Viszont az, hogy nem csak vadász, hanem orvos is vagyok, az emberismeretben segített nagymértékben. Valószínűleg emiatt vélekednek úgy a kritikusaim, hogy emberközpontúak az írásaim.

Forrás: Új kelet