Országos hírre tett szert a nagymarosi kiállítás
Részlet a nagymarosi erdészet épületében berendezett kiállításról: trófeák, néprajzi tárgyak, személyes relikviák és fotók

Kittenberger Kálmán, a világhírű és talán legismertebb magyar vadász, zoológus, szak- és szépíró, lapszerkesztő életének felét – persze nem a saját akaratából, hanem a világpolitika bűnei, meg a hazai vármegyerendszer kényszerű átalakítása miatt – Nagymaroson élte le.
A lévai születésű vadászembert brit hadifogságban, Indiában érte az első világháború vége – Ugandában tartóztatta le és kobozta el minden felszerelését, gyűjteményét a gyarmati hatóság, még 1914-ben. Onnan hurcolták el egy Ahmednagar nevű indiai város fogolytáborába. Amikor aztán a háború után hazatérhetett, nem a csehszlovák csoporthoz csatlakozott, hanem Budapestre jött. Élete aztán nem sokkal később úgy alakult, hogy Nagymarosra költözött, ahol meg is nősült.

Kittenberger Kálmán 1881. október 10-én született és 1958. január 4-én hunyt el. Halálának ötvenedik évfordulójára tavaly tavasszal emlékülést rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián, hazai és szlovákiai erdészek, vadászok, kutatók és történészek részvételével. Jelen sorok írójának is volt meghívója, sőt, aznap éppen Budapesten volt, de más elfoglaltságai miatt nem tudta meghallgatni az előadássorozatot. Sajnálta is a dolgot, viszont a kihagyott rendezvény ellensúlyozására nagy örömmel vette kézbe azt a szép kivitelű, archív képek sokaságát tartalmazó, gondosan szerkesztett és tartalmas könyvet, ami az emlékülésen elhangzott előadások szövegét tartalmazza, méghozzá magyar mellett hosszabb-rövidebb szlovák és angol nyelvű összefoglalókkal. A könyvet Fáczányi Ödön, az Országos Magyar Vadászkamara Kulturális Bizottságának elnöke szerkesztette, kiadója pedig az országos kamara.

A nagy vadász életének főbb eseményei, tevékenysége, eredményei viszonylag széles körben ismertek. Azt azonban annál kevesebben tudják, hogy Kittenberger valóságos nyelvzseni volt! Beszélt németül, angolul, franciául, olaszul, Kelet-Afrika eszperantóján, a szuahélin kívül ismert valamilyen szinten több törzsi nyelvet is. Előbbiek mellett – Léva környékén voltak szlováklakta falvak az ő gyermekkorában is – tudott a tót atyafiak nyelvén, bár ezt csak onnan tudjuk, hogy idős korában említi valahol: nagyrészt már elfelejtette.
Mindenesetre sorsa afféle bús magyar sors. Kelet-afrikai gyűjteményei részben elpusztultak, részben külföldi múzeumok anyagát gazdagítják, a könyvből azonban az is kiderül, hogy a mintegy 57.000 tételből álló megmaradt anyag feldolgozása még most, csaknem száz évvel később is, csak úgy 90 százalékig kész.
A tudós vadász elsősorban persze hazája intézményei számára gyűjtötte az anyagot, de bizony nem egyszer el kellett adnia azt gazdagabb múzeumoknak, hogy ebből fedezze további munkája költségeit.
Mindenesetre elévülhetetlen érdeme, hogy számos új fajt is felfedett. Azt, hogy mennyit, nem tudjuk pontosan: a Budapesten, tehát a nagyobb és jelentősebb európai kutatóközpontoktól elszigetelten azonosított 300 új faj mintegy háromnegyedéről azóta kiderült, hogy máshol már felfedezték, elnevezték őket. Ha azonban csak a maradékot nézzük, Kittenberger Kálmán hat utazásának és összesen 16 és fél éves afrikai gyűjtőmunkájának eredménye így is 80–90, a tudomány számára addig ismeretlen faj és alfaj! Ezek közül mintegy 50 viseli felfedezőjük nevét, bár itt is van egy érdekesség. Kittenberger fivérei ugyanis az 1900-as évek legelején Katonára magyarosították a nevüket, a kutató leghosszabb afrikai távolléte alatt pedig az újként azonosított fajokat is így nevezték el. Kittenberger Kálmán azonban úgy tartotta, mint pár évtizeddel korábban Herman Ottó: nem kell ahhoz nevet cserélni, hogy valaki igaz magyar ember legyen.

Aztán említettem előbb a bús magyar sorsot. Az egyik legnagyobb csapás az első világháború kezdetekor érte, amikor legjobban felszerelt, valószínűleg legmesszebbre eljutó expedícióját vezette: a brit gyarmati hatóság, mint a velük háborúban álló Osztrák-Magyar Monarchia polgárát letartóztatta, valamennyi felszerelését, addigi leggazdagabb gyűjteményét elkobozta, őt magát pedig hadifogolyként Indiába deportálta. A lefoglalt gyűjtemény sorsáról évtizedekig nem sokat lehetett tudni, de éppen a tavalyi évfordulóra készülve derült ki, hogy valószínűleg Uganda akkori brit kormányzója – egyébként jó hírű ornitológus – vette meg egy árverésen. Későbbi publikációiban soha nem említette meg – már megint egyfajta mellőzés –, hogy Kittenberger gyűjteményeit is felhasználta volna tudományos munkájához.
Kittenberger Kálmán több mint négy év után, 1919 legvégén került haza Indiából, 1920-ban pedig Nagymaroson telepedett le. Némi szerencse talán csak itt kísérte életútját, hiszen az igen sokoldalú gróf Teleki Pál, két alkalommal is Magyarország miniszterelnöke, a pártfogásába vette. A szenvedélyes vadász és tudós főrend érdeklődését és jóindulatát bizonyára felmenője, Teleki Sámuel kalandos afrikai vadász- és kutatóútja – a Rudolf- és a Stefánia-tó, a Teleki-vulkán felfedezése, hogy csak a fontosabbak említsem – alapozta meg. Mindenesetre közbenjárására került Kittenberger az akkori Nimród Vadászújság főszerkesztői székébe. Bár semmiféle újságírói gyakorlata nem volt, mégis kiváló munkát végzett, ő fedezte fel a magyar vadász- és szépirodalom számára Fekete Istvánt, Széchenyi Zsigmondot – utóbbi vadászember neve mellett megemlíti, hogy szerette jó minőségű fotóit is, merthogy a XX. század első felében az még nagy ritkaság volt. Persze még egy sor jeles, de napjainkra már elfeledett szerző is munkatársai körébe tartozott, bár Nádler Herbert, Csathó Kálmán, Bársony István, a Sólyom néven alkotó Láng Rudolf, vagy éppen a nem elsősorban vadászíróként híressé vált Wass Albert neve napjainkig jól ismert. Ő maga ritkán írt, de hát ilyen tollforgatók mellett nem is nagyon lehetett rá szükség...

Fáczányi Ödön szerkesztette az Országos Magyar Vadászkamara gondozásában napvilágot látott kötetet

Élményeit azonban összefoglalta három könyvben – volt közöttük olyan is, amelyikbe Horthy Jenő, a kormányzó öccse is írt hat fejezetet közösen tett kongói útjukról. A második világháború után újra kiadott művekben ezt cenzúrázták, az eredeti művek pedig több cím alatt jelentek meg – ezek között az eligazodás komoly érdeklődést és időbefektetést igényel...
Kittenberger Kálmán az 1930-as évek elejétől a Nimród tulajdonosa lett, az újság a háború alatt is végig megjelent, csak Budapest ostroma idején tartott kényszerű szünetet. Végül 1948-ban hatalmi szóval megszűnt a lap, Kittenbergertől a fegyvereit is elvették, 1955-ig nem vadászhatott. Ebben az időszakban – utolsó mentsvárként – az Erdészeti Kutató Intézet nagymarosi prémesállat-tenyésztő kísérleti telepén a nyest és a nyuszt szaporodásbiológiáját tanulmányozta. Óriási csapás érte 1956-ban is: Európa egyik legnagyobb Afrika-gyűjteménye pusztult el, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum a harcok alatt kiégett. Ezen gyűjtemény nagy része is Kittenberger kollekciójából származott.

Emléke azonban él, Léván a magyar cserkészcsapat, több vadásztársaság, a veszprémi állatkert viseli nevét, van néhány szobra, Nagymaroson pedig az Ipoly Erdő Zrt. helyi erdészete emlékkiállítást rendezett be 2008-ban a lakóhelyén fellelhető relikviákból – a könyvben ezt külön is megköszöni az előadó Gáncs Viktor erdészetvezetőnek. Az eredeti trófeák, használati tárgyak mellett láthat itt az érdeklődő személyes használati tárgyakat, valódi párducbőr bundát, néprajzi tárgyakat, fotókat, más egyebeket is.

Bús magyar sors – a mérleg egyik serpenyőjében mellőzöttség, megalázottság, anyagi természetű akadályok, a másikban pedig a tudomány iránti elkötelezettség, igazi sportemberhez méltó vadász szenvedély, rendkívüli fizikai bátorság. A kettő együtt láthatjuk, mit ért: felfedezett új fajokat, három könyvet, egy mai napig élő vadászújságot, a magyar szak- és szépirodalom számára felfedezett alkotókat, egy gazdag életmű legnagyszerűbb alkotóelemeiként. Csakhogy a tudomány is olyan, mint a történelem: nincs benne helye annak, hogy mi lett volna, ha... Ha azonban mégis eljátszunk a gondolattal, hogy Kittenberger anyagiakkal is rendesen ellátott, jól felszerelt expedíciókat vezethet Afrika akkor még feltáratlan vidékeire, akkor vajon mit eredményezhetett volna a tudomány iránti elkötelezettség, igazi sportemberhez méltó vadász szenvedély, a rendkívüli fizikai bátorság? Csakhogy ezt már sosem tudjuk meg. A bús magyar sors nem engedte, s a jelenlegi viszonyaink is egyre inkább arrafelé mutatnak, hogy a jövőben sem jut több osztályrészül hazánkfiainak...

Forrás: ForestPress