A 42 éve vadászpuskával kelõ és fekvõ Fazekas Mihály izgalmas történeteirõl híres Szacsván. Nevének hallatán a helyiek ápolói tehetségét is felemlegetik: õ adja be a betegeknek az injekciót, és ráadásul nem egy szacsvai kisdedet segített a világra.
Fazekas Mihály egy cseppet sem aggódik a Nyír mellé tervezett szabadidõközpont miatt, hiszen „a vaddisznókat most is etetik, s a sûrû cserje között jól szaporodó állatok megszokták az emberek közelségét”. Mihály bácsi több mint negyvenéves „vadászkarrierje” alatt bõven élt át kalandokat, amirõl az unokáinak mesélhet. Minden évben ötször sót hordott a vadaknak (a Szacsva és Bikfalva illetve a Feldoboly és Zágon közötti erdõk tartoztak hozzá), hogy azok szõr- és agancsváltáskor megkapják a szükséges tápanyagokat. Az ilyen utakon sokszor találkozott vaddal. Bukarestbõl gyakorta érkeztek rendelések prémre, bundára vagy az állatkerttõl bocsokra (Ceauºescu számára). Ezeknek eleget kellett tenni, egy alkalommal így kerültek Domokos nevû társával életveszélybe Torján, farkasnyom-követés közben, amikor egy kõszikla alá megbocsozott medvét zavartak meg nyugalmában. Puskalövésekkel sikerült elüldözniük az ordító vadat, a bocsait befogták, így még egy kis prémiumot is kaptak a fizetés mellé. De olyan is elõfordult, hogy egy „csermókos” területen egyszerre tizenkét, a sûrûbõl elõugró medvével találták szembe magukat, és két kollégája is súlyos sérülést szenvedett.
– A család nem aggódott, amikor vadászni ment?
– Nem. világéletemben ehhez értettem a legjobban, a vadászathoz. A fiam is vadász, õt egy hatalmas kan fel is döntötte, miközben a fejszével koponyán vágta. Nem vagyunk ijedõs típusok! Nyugdíjas vadõrként tagja vagyok az egyesületnek, a mai napig is aktívan részt veszek a vadászatokon. Itt sorsot húzunk, mindenki egyforma, nincs olyan, hogy a fõnökök, a mérnökök a jobb helyeket kapják.
– Hallom, hogy Szacsván ápolóként is tevékenykedik szabadidejében.
– A szacsvaiak most azért aggódnak, hogy ki adja be majd az injekciókat, ha én meghalok (nevet)! Volt egy idõs bácsi, aki elõttem injekciózott. Nekem a sógorasszonyom volt beteges, õt kezdtem oltani, aztán rám kapott mindenki. Szívesen csinálom, nem kérek egy vasat se cserébe. Úgy is volt, hogy egyszerre tíz beteget ápoltam, akiket pontos idõközönként oltottam. Senkit meg nem fertõztem a mai napig, miközben nekem kétszer adtak be injekciót, ami megkelt, csontra ment. Aztán egy vajúdó szomszédasszonynak is segítettem a szülésben, mert a gyermek fenékkel kifelé jött a világra, de félúton elakadt. Na, azóta többen jönnek, ha sürgõs eset van. Már Rétyen is úgy mondja a doktor: „Menjen, mert Misi bácsi beadja a többi injekciót!”. Távol vagyunk Rétytõl, képtelenség pár óránként bejárni oltásra. És különben is, szeretek segíteni az embereken…

„1935. április 25-én születtem, 1966-ban lettem vadász, amikor a Rétyi Nyír még a miénk volt. 1982-ben lettem vadõr.” Akkor bizony nem tettek ennyi kárt a vadak a környezõ mezõkben, mint most. Szóval a vadászegyesületé volt a Nyír, mi gondoztuk, rendeztük. Még nem voltam vadõr, amikor az erdészet elvette a Rétyi Nyír területét az egyesületünktõl. Na, ezután, mint a sakkjátékban, hol elvették a nemrég adott területet, mást adva helyette, hol visszarosáltak. Nem volt beleszólásunk. Csak annyit mondtak, hogy szükségük van a területre. Az erdõk az õk tulajdonukban voltak, mi csak béreltük, fizettük az árendát.

Forrás: Székelyhírmondó