Ötvenöt évvel ezelőtt diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Muray Róbert festő-, grafikusművész. Legtöbb művén a természet képei jelennek meg, azok az állatok, amelyeket gyakorló vadászként is sokszor megfigyelt. Alkotásait a finn és a bajor vadászati és halászati múzeumban is bemutatták. 2004-ben elnyerte a köztársasági arany érdemkeresztet, ugyanabban az évben megjelent háromnyelvű albuma Témám a természet címmel.
Gyermekkora óta a természetben érzi jól magát. Lakása ablakából most is egy ligetre lát, amelynek képe a Szilas-patak környékének hatvan évvel ezelőtti látványát idézi föl benne. „Akkoriban gyíkokra, gőtére lestem a patak partján - emlékezik. - A szüleim nem ellenezték, hogy állatokat tartok, csak azt kívánták, etessem, gondozzam őket." Még gimnazista volt, amikor a Madártani Intézet aktivistája lett, az 1944-45 táján megjelent balkáni gerle és balkáni fakopáncs mozgását figyelték - természetes tehát, hogy később alapító tagja lett a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek is. A madarászainak köszönheti azt is, hogy vadásszá vált. A Természettudományi Múzeum Baross utcai gyűjteményébe 1956-ban becsapódott ugyanis egy szovjet gyújtógránát, s 36 ezer madárbőr ment tönkre. Kaszab Zoltán főigazgató felkérésére ő is bekapcsolódott a hiányok pótlására elindított gyűjtőmunkába. Kezdetben úgynevezett kartonos puskával járták Csornád, Fót környékét, a Hortobágyot és a biharugrai halastavak vidékét. A kifejezés azt jelenti, hogy nem saját, hanem a múzeumtól a gyűjtés idejére átvett puskával vadásztak. Mivel azonban többször is előfordult, hogy másnak kölcsönözték ki a neki ígért fegyvert, 1968-ban gondolt egy merészet: letette a vadászvizsgát. Attól kezdve saját sörétes fegyverrel indult gyűjtőútra. A pótlásban egészen a kilencvenes évek közepéig részt vett, száznál több olyan madár található a madárbőrgyűjteményben, amely tőle származik. Közben ki-kijárt vadkacsázni, facánozni is. „Örült az ember a szép teljesítménynek, amikor elkapott egy elhúzó vadkacsát. Őzet is lőttem néhányat, amivel megkínáltak" - emlékezik vissza a vadászévekre, s azt is elárulja, a nagyvad vadászata nem jelentett számára különös élményt. „Sokkal inkább egy jó erdei szalonkázás például a Pilisben, a Hármasforrásnál: nem tart tovább az esti húzás egy fél óránál, de az esti képek hangulata, szépsége örökre megmarad a lélekben."

Olyannyira megmaradtak benne ezek a képek, s persze bármelyik napszak hangulata, hogy nincs szüksége külső segítségre ahhoz, hogy festményein felidézze őket. Táblaképek, rajzok mellett nagyméretű falfestményeken is tisztelgett a vadászat szépsége előtt. 1972-ben például húsz négyzetméteres, szarvasbőgést ábrázoló képet festett a lábodi Széchenyi-kastélyba, amelyet vadászkastéllyá alakítottak át. A szőregi vadászházban a csodaszarvast űző magyarokat festette meg, a Márki mellettibe pedig, a szarvasban nagyon gazdag zalai dombok között - a legutolsó ilyen jellegű munkáján - újra csak a szarvasbőgést ábrázolta.
Négy évvel ezelőtt lemondott a gyakorlati vadászatról, megvált fegyvereitől, ahogyan mondja, ma már csak lélekben vadászik. Festményein azonban újra és újra megjelenik az erdő, a vad, a vadászat óráinak hangulata. Mi az, ami ebben a hangulatban a legfontosabb? Válaszként Széchenyi Zsigmondot idézi, aki egyszer azt mondta, hogy a vadászat nem lesben ülés, hanem kis részben a vad lesése és nagyobb részben az erdő zúgása. És ha ehhez a hangulathoz még a vadászat élménye is járul, akkor az már igazán nagy ajándék.

Forrás: Magyar Nemzet