Az 1914-től 1918-ig tartó világháború befejezése utáni évtizedben a szakkörök megállapították, hogy Magyarország Európa vadkamrája.

A fejlődés nemcsak a vad minőségi feljavulásában és nemcsak az egyes kiválasztott területeken való mennyiségi szaporodásban nyilvánul meg, hanem a vad életfeltételeit biztosító olyan területekre is kiterjed, ahol azelőtt vadat alig láttunk.
A világháború előtti időben a fácán csak a nagybirtokokon volt, ahol a vadászatot kedvelő főúr — sokszor igen tetemes áldozat árán — honosította meg. (Az újabbkori fácántelepítés
kezdeti időpontját az 1850-es évekre tehetjük,) Az egyes telepítések eredménye mind több és több érdeklődőt szerzett a fácántenyésztésnek és a világháború elején, 1914-ben sok jól kezelt és bőséges eredményt nyújtó kisvadasunk, fácánosunk volt.
A világháború előtt a fácán mégsem terjedt el nagyobb mértékben. Az okot könnyen megtaláljuk a mesterséges keltetésben.
A természetes elszaporítás lehetősége még, mondhatnánk, ismeretlen volt. A következő évi állomány biztosításához szükséges törzsállományt befogták vadászatok előtt és a kint maradt állományt majd az utolsó darabig kilőtték. Az elszaporítás, illetve állományfenntartás mindig a mesterséges tenyésztőtelep (voliere) feladata volt.
A ritkán előforduló vadfajta mindenkire megmagyarázható hatással volt. A tenyésztő nagybirtokról kivándorolt fácán a környező területeken feltétlenül terítékre került és ezzel elejét vették a természetes elterjedésnek, az elszaporodásnak.

Megváltozott a helyzet a háború befejezése után. A forradalmak vadirtása ugyan nagy károkat okozott mind a nagy-, mind a kisvadállományban, de az egyensúlyát vesztett pénzügyi és gazdasági élet sok kézből vette ki a puskát. Aki mégis megtudta hozni az áldozatot, az vagy egyéb szórakozásról mondott le a vadászat kedvéért, vagy anyagilag annyira erős volt, hogy a háború utáni erősödő és kedvezően ható vadászati felfogást:
az okszerű vadgazdaság, illetve vadkímélet követelményeit vadászias lelkülete vagy anyagi megalapozottsága 'következtében követni is tudta.
A vadászok számának az általános csökkenése és az a felismerés, hogy nagyobb anyagi befektetést igénylő mesterséges keltetés nélkül, természetes elszaporítással is igen kedvező eredmények érhetők el, hozta meg azt a nagymennyiségű vadat, mi Magyarországot Európa vadkamrájává teszi. Ma a kisvad — elsősorban a fácán — nemcsak a nagybirtok vadja, hanem ebből kiindulva és mindjobban elterjedve, a kedvező feltételű egyéb területeken is nagy számban található.
Nem hallgathatjuk el a nagybirtok fontos szerepét a szárnyas kisvad, főként a fácán terjedésénél. A községi területeken végzett vadkilövést a tartalékkal rendelkező nagybirtokok tudták csak ellensúlyozni és lehetővé tenni, hogy a kilövés ellenére mégis került megfelelő mennyiségű tenyészvad ezekre a területekre és biztosítani tudta a további szaporodást. El kell ismernünk azt is, hogy igen sok — nem a nagybirtokhoz tartozó — területen önmérséklő gondot fordítottak és fordítanak ma is a tenyészvadnak (a tyúkoknak a kakasokkal megközelítő ivararányban való) megmaradására. Ennek az egymást kiegészítő két ténykedésnek az eredménye az a nagy elterjedés és állomány emelkedés, amire büszke lehet mind a nagybirtok, mind az a vadászbérlő, aki nem csak lövi, hanem óvja is a vadat.

A fácános területek jelentősége a többi kisvad szaporodására is természetesen nagy kihatással volt. Az okszerű vadgazdaság, a vadvédelem, a vad téli etetése a nyúlnál és a fogolynál is elősegítette a szaporodást és ezzel a gondozott terület vadbőségét.
A sikeres és eredményes fácánszaporítás legfontosabb feltétele az, hogy sűrűn, egymásután tartott vadászatokkal ne zavarjuk a vadat. Az, okszerűen kezelt fácánosban legfeljebb
három vadászatot lehet tartani, 3—4 heti időközökben. A kilövésre kerülő vad mennyisége a jól rendezett vadászatoknál feltétlenül terítékre is kerül. Ilyen területeken a fogolyra kettő,
nyúlra egy, esetleg két vadászatot tartanak, amivel elértük a megtartható vadászatok legmagasabb mértékét, ameddig még a szaporodásra való tekintettel elmehetünk.
Az okszerűen tartott vadászatok eredménye a következő évi törzsállomány megmaradása és a szaporodás megfelelő biztosítása.
Ha a vad jól telelt, a szaporítási időszak megfelelő, a ragadozók féken tartásáról is gondoskodtunk, úgy a jövő évi vadmennyiségünket biztosítani tudtuk.
Vadállományi szempontból — hála a tilalmi idők rugalmas alkalmazkodásának is — ma igen előkelő helyet foglalunk el a nemzetek sorában. Ez az eredmény jogos büszkeséggel tölthet
el minden magyar vadászt, de ne feledjük el azt sem, hogy további és felfokozott munkára kötelez mindnyájunkat.
Igen sok teendőnk van. A legfontosabb a vadállomány emelkedésével arányosan bővíteni ismereteinket; lehetővé tenni a vadászati tudomány általános elterjedését; tudományos intézmények bevonásával megoldani a különleges hazai feladatokat, hogy az az örvendetes fejlődés, amit eddig elértünk, ne jusson holtpontra, hanem tovább haladhasson megkezdett útján és végcélként olyan vadászati kultúrát teremtsen, amivel nem csak a vadmennyiséget, hanem tudományos felkészültséget és a gyakorlati alkalmazást illetően is az elsők között legyünk.
A gyakorlati ismeretek összessége nem merülhet ki abban, hogy a vadat a lehetőséghez mérten megkíméljük, jól-rosszul rendezett vadászatokon tömegre lőjük, hanem állandóan figyelemmel kell kísérnünk a vad életjelenségeit, hogy azokat a vad és a saját érdekünkben hasznosíthassuk.
Minden munka alapja a tervszerűség; ennek a feltétele, hogy a várható teendőkkel, az eredménnyel legalább hozzávetőlegesen tisztában legyünk.
Nehéz feladat!

A gyakorlott vadász nagy vonalakban ismeri a teendőit előre, szükség szerint alkalmazkodik a részlet-tényezőkhöz, amelyek év közben a különböző okok folytán felvetődnek. Így
intézkedéseit a változott viszonyokhoz mérten állandóan meg tudja tenni.
Igen nehéz feleletet adnia azonban arra a kérdésre, hogy vadászatnál mennyi vadra száimít?! Az ilyen válaszok az esetek legnagyobb részében minden komoly alapot nélkülöznek. Rendszerint az elmúlt vadászati idények eredményeinek az átlagát jelölik meg, esetleg számításba veszik a pillanatnyi kedvező vagy kedvezőtlen körülményeket. Részletkérdésekben azonban nagy a tájékozatlanság.
Nézzük azokat a tényezőket, amelyek a vad mennyiségére, a szaporodásra és a fejlődésre befolyással vannak.

A) Meddőség.
Ez a tenyésztésre alkalmatlan nő-egyedeket jelzi, amelyek vagy idős koruk, vagy egyéb okok miatt (sérülés, lövés, kétivarúság) fészekrakásra alkalmatlanok és fészket nem raknak. A meddő tyúkok mennyiségét az állomány-nagyságtól függően 3—10%-ra teszem. Nagyobb állományokban a meddőség százaléka mindig magasabb.
A meddőség arányszáma a beltenyésztés folytán emelkedik. Elsősorban azokban az állományokban, ahol a vérfrissítésről nem gondoskodnak megfelelő formában. A meddőség mindenesetre a visszafejlődés egyik kezdeti alakja, azonban még határozott  visszafejlődésnek (degenerálódás) nem mondható.
Érdekes jelenséget figyeltem meg. Nagy fácánállománynál 8—10 éven belül, a rendszeres vérfrissítés ellenére is, a meddőségnek egy olyan megnyilvánulása lép fel, aminek következtében , petefészek-visszafejlődés áll be (az egyébként egészséges egyednél, tehát nem elvénült tyúknál is) és a tollazat színeződik. Először kétivarúságra gondoltam, a vizsgálatra küldött példány azonban ezt megcáfolta. Ezek, a részben kakas-színű, többé-kevésbé színeződött tyúkok állománynevelési szempontból kiesnek.
Ilyen jelenségek főleg öreg tyúkoknál állapíthatók meg általánosságban és rendszeresen — mondjuk országos viszonylatban.
Nem állíthatom, hogy csak elöregedett példányokról van szó, sőt a jelenség azzal sem magyarázható, hogy a tyúkok nem kerülnek lövésre, mert három év óta a vadászatoknál tyúkokat is lövünk állomány-arányban. A jelenség mindenesetre bővebb vizsgálatra szorul.
Állomány-mennyiség szempontjából a meddőséget átlagban 2—8%-ban számításba kell venni az állomány-nagyság szerint.
A meddőség elsősorban a természetes úton szaporodott állomány kísérő jelensége. Voliere-tenyésztésnél ritkább, mert az idegenből beszerzett tojásokkal nagyobb vérkeveredés áll elő és sokkal kevesebb az idősebb egyed a területen a nagyobb kilövés és kóborlás következtében.

B) Ragadozók.
Azt mondtatjuk, hogy az állomány nagysága, elsősorban a szaporodás mértéke — az időjárási tényezőktől eltekintve — egyenes arányban nő a ragadozók irtásával.
Félreértések elkerülése céljából hangsúlyozom, hogy nem a ritka szárnyas ragadozók irtására gondolok, mert ezek (sasok, sólymok), aránylag ritkán fészkelnek kis vadas területek közelében, ami arra vezethető vissza, hogy a kisvadas területek elsősorban
mezőgazdasági kultúrterületeket kívánnak. Kultúrterületek nagyobb népsűrűséget jelentenek, ez nagyobb zavaró hatású, ós ezért az ilyenek éppen a ritkább ragadozóink fészkelésére alkalmatlanok; számukra csak összefüggő erdők jelentik újabb meghatározás szerint az „életteret", jóllehet aránylag sűrűn találkozunk velük mint kóborlókkal, kifejezetten kisvadas területeken.
Áldozzunk azonban az ornithologiának is: kíméljük a lehetőség szerint a ritka ragadozókat. Ezek úgyis legnagyobb részben a nagyvadas területek lakói, ahol kevesebb kárt okoznak.
A sólyomfélék tapasztalat szerint elég gyorsan megszokják az embert és kisvadas területeken aránylag sűrűn megfordulnak.
Közülük a kerecsensólyom ritkaságánál fogva mindenesetre fokozott figyelmet és kíméletet érdemel. A többi sólyomfélére, ha már nagyon szemtelenek, bizony nem sok tekintettel
kell lennünk.
Az állomány-szaporodás szempontjából a szőrmés ragadozók a legveszedelmesebbek: a róka, a görény és a menyét-félék. A kóbor kutya, macska igen sok kárt tud okozni. A szarkának, varjúféléknek se kegyelmezzünk.
Igen veszedelmes keltési időszakban a sündisznó! Aki nem ismeri ezt a mezőgazdasági szempontból hasznos kis állatot, el sem tudja képzelni, milyen kárt okoz a fácán- és fogolyfészkekben.
Ha fészket talál, annak feltétlenül vége van: kifúrja és kiissza az összes tojásokat. A sok sündisznó átka a szárnyas kisvadnak és ott nagy eredmény nem várható, hiába a gondosan
meghagyott törzsállománynak.
A ragadozók okozta veszély legnagyobb a keltési időszakban, április közepétől május végéig. A kikelő csibéket ilyenkor fenyegeti legtöbb veszély. Az őszi vonulási időszak már kevésbé
veszélyes, a havas, hosszú télen ragadozók elpusztította vad pedig rendszerint már a vadászatokon sebet kapott, tehát állománynevelés szempontjából szinte szükséges kiválasztásnak tekinthető ez a veszteség.
A nyúlszaporodás szempontjából a kora tavaszi ellést éri a legtöbb veszély, amikor még a gatyásölyvek, a sólymok, a kisebb szőrmésragadozók végeznek nagy pusztítást közte, főként ha az elles még résziben havas időben történik.
A ragadozók elpusztította évi vadmennyiség mintegy 4%-a az állománynak.

C) Betegségek, sebzés.
Az időjárás szeszélyének kitett, főként természetes úton szaporodott állomány edzett. Megbetegedéseknek, kórokozó csiráknak, külső és belső élősködőknek igen jól ellenáll addig,
amíg a megfelelő élelemmennyiség rendelkezésére áll. Ha ebben zavarok jelentkeznek, az egészségi állapot megromlik és ez a megbetegedések kezdetét jelenti. Nyáron táplálkozási zavarok csak igen nagy állományoknál fordulhatnak esetleg elő, télen azonban minden vad segítő kézre szorul, elsősorban akkor, ha nagy a hó. A jól áttelelt állománytól jó szaporodás várható, ellenkező esetben a szaporodás gyengébb.
Nincs állomány, akár szőrmés, akár szárnyas az, amelyikben a betegségek valamelyike időnkint fel ne lépne. Nyúlnál a métely, a tüdő- és bélférgek, a protozoák okozta megbetegedések gyakoriak. Fácánnál a Syngamus, a bélférgek és baktériumos
fertőzések okoznak elhullásokat. A megbetegedések és elhullás okául az esetek legalább 50%-ában — a csibék kivételével —  a vadászati sebzéseket kell tekintenünk még abban az esetben is, ha a boncolások során egyéb megbetegedést előidéző okot (férgek, vérélősködők, baktériumok) találunk a sebzés mellett. A sebzés következtében a kórokozók munkája eredményesebb, mert a szervezet nem tud ellenállni nekik.
Egyes teleken — elsősorban nyúlnál fordul elő — tömeges a hűléses mellhártya- és bélgyulladás. (Legutóbb 1936-nan találtunk sok ilyen ok miatt elpusztult nyulat.) A betegségek okozta elhullás 2—4% körül mozog, a sebzés okoztáé: 4—6%, összesen tehát 10 százalékra tehető átlagosan az elhullás.

D) Elvonulás, behúzás,a nyugalom biztosítása, takarmányozás.
Tudjuk azt, hogy a kisvad bizonyos területeken belül állandóan mozog. Ez a terület rendszerint nagyobb az egy tagban lévő közepes nagyságú vadászterületnél. Gondoljunk csak arra, hogy vadászatokon hányszor kerül terítékre ismeretlen jellel ellátott nyúl, fácán vagy fogoly. Fácánnál 7 nap alatt 8 km-es, máskor 21 nap alatt 30 km-es elvonulást állapítottunk meg. Ha a környező területeken valamely vadfajtának kedvező adottságú
körülmények kínálkoznak, úgy azt a legrövidebb idő alatt megtalálja.
Hosszú volna részletesen tárgyalni azokat az okokat, amelyek az állomány-mozgást befolyásolják. Nézzük röviden őket:

1. Kóborlása hajlam. Függ a fajtól, telepítés esetén a talaj és éghajlati különbségektől. Csökkenthető a terület zavartalanságának a biztosításával, a területi határok állandó zavarásával és a táplálékról való gondoskodással. Függ a terület telítettségi fokától és a vadtenyésztés szempontjából való alkalmasságtól is.
2. A természetes — télen a mesterséges — tápanyagok.
3. Fészkelési idő előtt a vad a megfelelő fészkelési helyet keresi. Ha idegenben többet és jobbat talál, veszteségünk elég nagy lehet. Igen fontos a zavartalanság biztosítása.
4. Legfontosabb a vadászat ideje. Semmivel sem űzhetjük el jobban a vadat, mint az egymást sűrűn követő vadászatokkal. Az elszaporítás ideje alatt fölöslegesen soha ne vadásszunk.
A vándorlási időszakokat a következőkre csoportosíthatjuk:
a párzás és keltés-időszaka; a mezőgazdasági termények érésének az ideje, végül a vadászat, amikor az állomány-hullámzás a legnagyobb.
A bevonulást elősegítő okokat a következőkben sorolhatjuk fel: zavartalanság; jól gondozott terület megfelelő nyugalommal; sűrű aljnövényzetű csenderesek, a mezőgazdasági területek termésének a letakarítása következtében előálló táplálékhiány, sűrűn ismétlődő vadászatok a környező területeken és végül a tápanyagokról való gondoskodás.
Az állományhullámzás (elvonulás, behúzás) mértéke függ a vadmennyiségtől. Természetesen nagymennyiségű vadnál ez a mozgás nagyobb. Szabályként állíthatjuk fel a következőket: az állománymozgás nagysága és az elvonulás mértéke arányban áll a saját és a környező területek állománynagyságának a különbségével.
A nagybirtok és a községi vadászterületek közötti viszonylatban normális elszaporítás mellett az állományhullámzás mértéke, nézetem szerint, egész évi átlagban a következő:
elvonulás: 45—50%, behúzás: 15—18%, a veszteség tehát: 30—32%.

E) Vadfaj, tekintettel a szaporodási készségre.
Nyúlnál és fogolynál ez a tényező a számításból kiesik, mert egy és azonos fajtáról van szó, szaporodásának szempontjait a területünk alkalmas vagy kevésbé alkalmas volta, szabja meg.
Más a helyzet a fácánnál- Általános tenyésztésben a Ph. colchicus, a Ph. mongolicus, a Ph. torquatus, kisebb mértékben a Ph. versicolor, illetve ezek kisebb-nagyobb keresztezése vesz részt. Tiszta fajú fácán alig1 található szabad területen, legfeljebb jellegekben közeledik egyik vagy másikhoz. Helytartás szempontjából a Ph. versicolor és a Ph. colchicus
az első, majd a Ph. mongolicus következik- Legjobban mozog a Ph. torquatus.
A tojáshozamot tekintve a Ph- torquatus áll első helyen.
Ezért természetesen ennek a válfajnak a keresztezése a célunk olyan mértékben, hogy a tojáshozam egyesíthető legyen a helytartással, a testnagysággal és a vadászatra való alkalmassággal. Nézetem szerint legalkalmasabb keresztezés az, ahol a Ph. colchicus
30%, Ph. mongolicus és 30% Ph. torquatus-saX keveredik. Igen szép és változatossá teszi a vadászatot, ha közben Ph. versicolor vagy újabb keresztezésben néhány Ph. tenebrosust láthatunk.
Díszfácánok tenyésztése legfeljebb vadászati szempontból teszi érdekessé a területet, állományszaporodási szempontokon azonban kívül esnek.
Írta: Péterfay József főerdész.

Forrás: Erdészeti Lapok