Ha nem újságíró lennék, erdésznek mennék - ha lenne hozzá képzettségem. Szakács László erdész, ő viszont nyugodtan lehetne újságíró, rendszeresen ír erdészeti lapokba, tudósít internetes hírportáloknak, jelent meg írása lapunkban is. Mint természetfotós pedig egyenesen kiváló.

- Kezdetben dokumentális jelleggel fényképeztem, majd helyi újságokban, szakmai lapokban, könyvekben próbáltam felhívni a figyelmet egy-egy érdekes, szép erdei részletre - mesél a kezdetekről Szakács László. - Számomra a természet szeretete egyet jelent a vele való együttéléssel. Naponta látom szépségét, harmóniáját, változásait, színeit, illatát s örök mozgását. Az erdőben élő és dolgozó erdészek zöme halk szavú, csendes, közülük kevesen vállalják szóban, írásban megmutatni a csodákat, amiket nap mint nap látnak. Én is először fényképezni kezdtem. A Zalai Hírlap fotópályázatán több alkalommal sikeresen szerepeltem, az erdészeti lapok rendszeresen közlik felvételeimet, többször a címoldalon is. Legalább 20 faluban, városban volt közös kiállításom, a legnagyobb a zalaegerszegi Zsinagógában és Sopronban, az Erdészeti Múzeumban. A soproni fotótárlat életem legnagyobb élménye, 120 egyetemista énekelte tiszteletünkre az erdészhimnuszt és a selmeci dalokat. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy pityeregjek a meghatottságtól.

Feltehető, a zalai erdésztársadalomban Szakács Lászlónak van a legnagyobb erdészettörténeti gyűjteménye, de a vadászattörténeti anyaga is jelentős.

- Mindig izgatott az erdő, valamint az erdőgazdálkodás múltja, ezért kezdtem el a kutatásokat 1978-ban, s végzem azóta is az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztálya keretében. Igen nagy mennyiségű anyagot sikerült összeszedegetnem. Padláson, a lakás számos zugolyában dobozolva tengernyi dokumentum vár arra, hogy feldolgozzam. Nyugdíjas vagyok, tehetném.

A közeljövőben várható a zalai erdők és erdőgazdálkodás egy fejezetének megjelenése, közel 70 tanulmánya, írása jelent meg e témában. Közreműködött a nagykanizsai és a lenti erdészettörténeti kiállítás megrendezésében. Az utóbbi, jelenleg is működő bemutatón 105 képe és dokumentuma látható, mely a tárlat anyagának jelentős részét alkotja.

Szakács László a komoly hagyományokkal rendelkező zalai erdőgazdálkodás múltjának egyedüli kutatója. Ez irányú tevékenységének értéke nehezen felbecsülhető. (Idézet a Zalaerdő című kiadványból.)

- Zalaegerszeg város és a hozzá csatlakozó 25 település erdeinek történetével önállóan nem foglalkozott még senki, csupán kisebb írások, részközlemények jelentek meg. A zalaegerszegi erdőkkel összefüggő civil és jogi szervezetekről - közbirtokosságokról és vadásztársaságokról - semmit sem tudunk, pedig a helytörténet gyümölcsözően használhatná. Amúgy Zalaegerszeg az erdők tekintetében irigylésre méltó, szerencsés helyzetben van. A város déli és keleti részén összefüggő, nagy erdőségek fekszenek, elhelyezkedésük azonban féloldalas, északon és nyugaton nyitott a város, itt alig találunk erdőt. A jelenlegi beruházások, természetátalakítások és a dombtetőn való építkezések - több helyen az erdők rovására - jelentősen megváltoztatják a város környezetét, éghajlatát és előrevetítenek egy sor problémát. 2003-2006 a zalaegerszegi erdők legsúlyosabb pusztulásának időszaka volt - ilyen mértékű katasztrófa ritkán fordult elő.
Jelenleg a Zalaegerszegi erdők és az erdőgazdálkodás a kezdetektől című könyvön dolgozik, megjelenésére remélhetően nem kell sokat várni.

- A Zalaegerszeg határában lévő erdőkről eddig még nem hallott adatokat, neveket olvashatnak majd, mint például a híres középkori Daróc erdő vagy a jó hangzású, de sokak számára ismeretlen Csentericfalva erdeje. Zalában az erdőirtás az életet jelentette, a fából lakóházakat, melléképületeket építettek, bútorokat, használati tárgyakat készítettek. Az erdők helyén gabonát termesztettek, a legelőn állatokat tartottak. Az erdőirtás sajnos ma is divat, de a helyükön manapság üzletek, bevásárlóközpontok épülnek. Egyre csökken a város belső területén a zöldfelület, a védett fasorok, az itt lévő fák száma, különösen az idős, szép állomány. A Deák téri és a kórház melletti évszázados fák a város legnagyobb élő értékei.

Mire a legbüszkébb? Például az Alsóerdőre. 220 hektárt parkerdővé minősítettek át, 40 hektár akácost fokozatosan alakítottak át arborétum jellegű, sokszínű, változatos, lazább szerkezetű erdővé, őshonos fajokkal. S amire a legeslegbüszkébb: az Azáleás völgy.

- Nem akarom elorozni az ötletet - így Szakács László - Fatalin Gyula kollégámé az érdem. Ott előttünk volt példaként a Jeli arborétum, hát miért ne legyen Zalaegerszegen is hasonló szépség? Egy átjárhatatlan akácos volt a völgy. Először megtisztítottuk a területet, aztán a talajt, majd elkezdtük a telepítést. Elsősorban Jeliből szereztük a csemetéket - félig vad növényeket. Szín és fajta szerint ültettük, a nyílási időt is figyelembe vettük. Ezt tényleg maradandó munkának mondhatom, hiszen ma már valamennyi egerszegi kiadványon szerepel, mondhatni, az azálea a város jelképévé is vált.

Szakács László amúgy Bedő-díjas erdész, biztos lehet benne bárki, hogy az utánunk jövő nemzedék az elismert magyar szakemberek között emlegeti majd. Nézem az interneten a híres zalai erdészeket. Mi kattan fel elsőre? Szakács László: Híres zalai erdészek. Kaán Károlyról informálódom a Farkasréti temetőben, a sírjánál a születésének 140. évfordulóján tartott koszorúzáson Szakács László mondott emlékbeszédet, amit a szakma olyan kiemelkedőnek tartott, hogy teljes terjedelmében közölték, s a mai napon is olvasható.

Kérdezem, melyik a legkedvesebb fája? Azt mondja, a tölgy. Karógyökere van. Ha az egyszer megkapaszkodik, ha gyökeret ereszt, nem mozdítja ki semmiféle vihar. Ő is olyan, mint a tölgy. Édesapja az Esterházyak erdésze volt, jómaga az Olga-majori kastélyban született, igazi erdőrengetegben cseperedett fel, tizenkét éves volt, amikor Egerszegre költöztek. Természetes volt számára, hogy soproni erdészeti középiskolába iratkozott. 1966-ban kezdett beosztott erdészként a zalaegerszegi Alsóerdőn, 1969-ben költözött az ott lévő erdészlakásba, s ott él ma is. Virágoskertjének, növényeinek országos híre van. Szeretett volna maradni, megvenni a házat, vagy bérelni. A tölgyfát nem lehet átültetni.

A legmagasabb erdészeti kitüntetést, a Bedő-díjat 1998-ban szakmai munkássága és kimagasló zalai erdészettörténeti kutatásai elismeréseként kapta.

2008 decemberében ment nyugdíjba, teljes erővel kezdhetne a kutatómunkába. Ehhez persze nyugalom kellene, az erdő és a ház biztonsága, amelyben közel egy fél évszázada élt és dolgozott. Ebben sajnos nem lesz része, a nyugdíjas erdésznek ki kell költöznie az erdészházból.

Forrás: Zalai Hírlap