Az életben nincs annál borzalmasabb érzés, mint amikor egy megsebzett, végsőkig feldühödött oroszlán négy-öt méternyire üvölt az ember mellett. Minden alkalommal libabőrös leszek, ha eszembe jut e legveszélyesebb vadászélményem.

Emígyen ecsetelte vadászélményeit Hídvégi Béla, mondván: gyakran került veszélyes helyzetbe, ami a nagy számok törvénye alapján érthető. Hosszú évtizedek alatt ugyanis - többször - végigvadászta a Föld minden kontinensét, s kedvtelésének eredménye - a Magyar Természettudományi Múzeum után - egy esztendeje a keszthelyi Vadászati Múzeumban látható. Trófeáinak száma több százra rúg, közöttük igazi ritkaságokkal, rekord példányokkal találkozhatnak a látogatók. A hím oroszlán, az őserdei mocsári antilop, a törpebivaly, a feketehátú bóbitásantilop, a negyvenhat centis agyarú varacskos disznó, s a százötvennyolc centiméter hosszú csigájú Marco Polo vadjuh mind-mind páratlanná teszi a gyűjteményt. Tevékenysége elismeréséért számos kitüntetésben részesült. A Safari Club Internationaltól Világvadász-gyűrűt, a világjáró hegyi vadászok nemzetközi szervezetétől Hármas-nagysorozat díjat és gyűrűt kapott. Európában ezen elismeréseket rajta kívül csupán négy vadász mondhatja magáénak, ami önmagáért beszél. Rendkívüli vadászteljesítményei további elismeréseként kétszer is átvehette a Carlo Caldesi-díjat, mely a világ legrangosabb elismeréseinek egyike.

Azt mondja, az öt földrész vadvilágát felölelő, nagyrészt teljes életnagyságban kidolgozott, élethű környezetben kiállított gyűjteményét szívesen ajándékozta a múzeumnak, még akkor is, ha úgy érzi: azzal fél életét is odaadta.

- Emlék és a trófea. E két dolog az, ami megmarad a vadászat után. Normális körülmények között az ember hazamegy, leül a trófeái mellé, s elkezd emlékezni, nosztalgiázni, mi hogyan is történt. Esetemben ez már másként történik, csak az emlékek maradtak velem. Az, hogy megváltam a gyűjteményemtől, nagy önfeláldozást igényelt, de szívesen tettem, nagy szeretettel adtam - tett egyfajta vallomást a hetvennégy esztendős vadász, aki a Safari Club International tiszteletbeli elnöke. - A keszthelyi Vadászati Múzeumban a jelen és jövő nemzedékei - köztük a kezdő vadászok, leendő szakemberek, tapasztalt vadászutazók - élvezhetik a látványt, tekinthetik meg a vadonban élő ritka fajok példányait. Örülök, hogy a tárlat minden egyes trófeája oktatási célokat is szolgál, a gyűjtemény akár iskolai órák tárgya is lehet.

Hídvégi Bélának mindegyikért alaposan meg kellett küzdeni, ahogy fogalmazott: a vadontól a múzeumig nagyon hosszú az út. Életveszély és számos megpróbáltatás kísérte végig életét, de ez a vadászat: a trófea eszmei értéke a nimród számára ugyanaz, mint sportolónak az aranyérem. A mögöttük rejlő, egész embert igénylő megpróbáltatások adják, jelentik a sikerélményeket, s a vadászélet sokszínűségét, teljességét.

- Vadász vagyok, számomra minden téren ez adja a legtöbbet. Azerbajdzsánban, a Kaukázusban jártam, a borzasztó meredek hegyoldalon kellett felmásznom. A párkányok olyannyira keskenyek voltak, hogy lépésenként botokat kellett tűzdelni a lábam alá. Középtávon, úgy száz méter magasságban lenéztem, majd fel, s bizony halálfélelmet éreztem. Életveszélyes helyzetekből sem volt hiány, a legkritikusabb esetként egyértelműen az oroszlános kalandomat említhetem. Megsebeztem az állatot, ám a lövés nem volt halálos, ahogy a kísérőmé sem. A vad tőlem néhány méterre üvöltött, félelmetes volt. Szerencsére sikerült tölteni, lőni, s túlélni a kalandot. Hogy milyen megpróbáltatásokkal jár a hegyi vadászat? Nos, két esztendeje fizikálisan és mentálisan is teljesen kikészültem. Lóháton indultunk tízórás útra az alaptáborunkból. Amikor elértük a célunkat, szakadni kezdett az eső, dörgött, villámlott, ítéletidő tombolt. Nem tudtunk vadászni, s visszamenni sem. A sátrunk átázott, az élelmünk elfogyott, egyedül mogyorókrémünk maradt, amit szívemből utálok. Mégis, meg kellett ennem. Végül halat fogtunk, de alig tudtunk tüzet gyújtani. Dideregtünk a vizes sátorban, a kísérőmmel felváltva olvastuk az egyetlen könyvünket, hogy múlassuk az időt.

A vadász - aki a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémiahallgatója volt - azt mondja, egy-egy nehéz vadászatot követően megfogadja: Na, ez volt az utolsó! Aztán néhány óra múlva egészen mások a gondolatai.

- Amikor hazafelé a repülőgépen ülök, már a következő vadászatot tervezem. Azt gondolom, egy vadász életműve sohasem lehet teljes, mindig van olyan vadállat, amit szeretne elejteni. Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel, több tervem van. Szeretnék két-három afrikai juhfajt becserkészni, azért is, mert akkor meglenne a mesterhúszas, vagyis a húsz különböző faj, ami nagy eredmény. A kecskékből sikerült, azokból huszonhárom van. Aztán álmom egy száz fontos elefánt, s egy negyvenhét hüvelykes bivaly. Lehet, hogy már nem sikerül, hiszen kezdem érezni a korom, de nem adom fel a terveket.

Adódhatott bármilyen nehézség, mindig arra törekedett, hogy a hajdani nagy hírű vadászok utódjaként cselekedjen. Így van ez ma is, hite, kitartása, a vadászat szeretete adta a motivációt számára, hogy küzdjön, tegyen az első önálló magyar vadászati múzeum létrehozásáért. Erről beszélt a keszthelyi ünnepségen is. Mint mondta, minden szomszédos nemzet rendelkezik olyan bemutatóhellyel, mely saját vadászati kultúráját, annak múltját, gazdag örökségét bemutatja. Úgy fogalmazott, ezzel tartoznak a nagy magyar vadászoknak. Hozzátette: a Balaton-parti városban kiváló helye lenne az intézménynek. Az alapokat már megteremtették, a célt egyetlen pillanatra sem szabad feladni. Pontosan úgy, mint a vadászat során.