A péterrévei vadászok vendégszeretetéről, nem különben jó vadászterületeikről már régóta tudunk. Ne vegye a kedves olvasó szerénytelenségnek vagy dicsekvésnek: e sorok írója mintegy négy évtizeddel ezelőtt tapasztalta ezt, először egy havas téli nyulászaton. Vasárnap múlt egy hete, a találkozás csak annyiban különbözött, hogy most nem élővadra, hanem agyaggalambra szóltak a lövések. Ám ez semmit sem változtatott a barátság terjedelmén és szívélyességén.

Adai és hódegyházi vadászok egy-egy kisebb csoportjának találkozója volt ez a helybeliekkel. Nem először, ez már évente ismétlődő, kölcsönös vendégeskedések jegyében zajlik. Egyes, majd dupla korongokra lőttek egy kissé szeles és hűvös délelőttön. Bizony „váltakozó sikerrel”, de voltak egészen kiugró eredmények is. Éppen a jobb eredményt elérők javasolták: ne tegyük közzé a találatokat, hiszen ez nem egy hivatalos vadászlövészet volt.

Aki először járt ezen a lőpályán, bizony megcsodálhatta kiváló, úgy is mondhatnánk, célszerű elhelyezését és kialakítását. Sívó Ferenc vadászmester kíséretében jártuk körül az egykori téglagyár területén kiépített pályát. Elmondása szerint önkéntes munkával és adományokból létesült itt minden. A legmélyebb agyagkitermelő területen halastavat létesítettek és ezt még a vadrécék is látogatják. Sívó Ferenc kőfaragó mester, sokban hozzájárult a lőtéri, csiszolt téglából kirakott, igen mutatós, nagytermes vadászház építéséhez. Van itt még egy tágas, bográcsos és rostélyos étkek készítésére emelt tűzhely, előtte padokkal, hosszú beépített asztallal ellátott tető alatti társalgó is. Hasonló ülőhelyiség födél alatt „lelátó” van a lőpálya szélén. Ide a kőfaragó sakk-kőasztalt is beépített – ahogy mondta –, azok akik nem lőnek, sakkozzanak!

A lőtér területén van az ország egyik legkorszerűbb műkotoréka, az EU szabványai szerint, ebben hálós reteszek gátolják a véres küzdelmet.

Régen elharangozták már a delet, mire véget ért a „barátságos lőverseny” és a hosszú asztalra kirakott, jobbnál jobb célzóvizes üvegek (volt egy butykos is) kiürültek. Szóltak, hogy a maradékot vigyük a nagyterembe, üljünk az ízlésesen megterített asztalhoz, mert mindjárt érkeznek azok az étkek, amelyeknek az illatát alig tudtuk szapora nyelések nélkül elviselni. Először is a vendéglátók által készített fenséges gulyáslevesből mertük tele nikkelezett tálunkat – átlag duplázással (mint a lövészetben). Aztán meg csak tekingettünk (mint vak kutya az ugaron), amikor a hódegyházáról hozott bárány roston sült húsát tálalták elénk.

Erre már mindkét fajta „kéznél levő” bor: vörös és fehér, egyaránt csúszott. Ne feledkezzek meg Tóth Józsefről, hiszen alkalmi szakácsként ő készítette a „pásztorételeket”. Közben egy adai vadász, Karna Pisa szaxofonon, a helybeli Gallusz Jóska pedig szintetizátoron „jól belevágott” a nótákba. Volt, aki fölkelt az asztaltól és mulatni kezdett. Lassan mindenki körülfogta őket, összekapaszkodva még táncot is lejtettek, ugrálósat is. Mint hajdanában őseink.

Forrás: Magyarszó