A birkózók elnöke, Hegedüs Csaba nem tartja magát trófeavadásznak. Állandóan mozgásban van, egy nyugodt perce sincs. Amikor éppen nem a hazai és a nemzetközi birkózósport ügyeit intézi gőzerővel, legkedvesebb szenvedélyének hódol. Hegedűs Csaba több mint négy évtizede elkötelezett a vadászat iránt, az utóbbi években a már érett felnőtté vált fiával járja a világ leghíresebb és legveszélyesebb terepeit. Nem trófeavadász, de elejtette már a legendás Marco Polót, amelyre legalább annyira büszke lehet, mint a müncheni olimpián megszerzett aranyérmére.

Hegedűs Csaba a pekingi ötkarikás játékok egyik legsikeresebb magyar szereplője volt. Persze nem arról van szó, hogy történelmi diadala után 36 évvel ismét a dobogó tetejére állhatott. A Magyar Birkózó Szövetség első embere a tavalyi olimpiai versenyek igazgatójaként szerzett érdemeket önmagának és a sportágnak. A 60 éves sportvezető azonban nemcsak a szőnyegen és a zöldasztalnál érzi jól magát, hanem a leggyönyörűbb vagy éppen a legmostohább természeti körülmények között, vadászpuskával a kezében is elemében van.

Az egész eddigi életét a birkózás és a sportvezetés töltötte ki. Hogyan tudta becsempészni a vadászatot is?
Ez a szenvedélyem. Őseim – édesanyám részéről – felvidéki grófi fővadászok voltak. Testvéremmel, Miklóssal gyermekkorunktól fogva imádjuk az állatokat, annak idején a kutyáktól, a gőtéktől kezdve a baglyokon és az egerésző ölyveken át a békákig szinte mindent begyűjtöttünk. Tizennyolc éves korom óta elkötelezett ember vagyok, szenvedéllyel élem át a vadászat minden pillanatát.
És manapság mindezt nem egyedül teszi.
Egy édesapának csodálatos érzés, ha a fiával együtt járhatja az erdőket, a sziklákat, a havas terepeket. A fiam hároméves kora óta vonzódik a természethez, mára, huszonhat éves korára komoly vadásszá vált. Már nagyon fiatalon heteket töltött el egy erdőgazdaságnál, megkapta a fegyvereimet, megtanulta a zsigerelést, a bőr lefejtését, az elejtett vad szakszerű kezelését. Lehet, hogy elfogult vagyok, de amit ő nem tud a vadászatról, az talán nem is létezik. Rendkívüli a teherbíró képessége, de a szerencsével sem áll hadilábon, hiszen gyakran megesik, hogy mindenkit megelőzve ő ejti el a kiszemelt vadat.
Sportolói és vezetői pályafutása során rengeteg embert ismert meg. A vadászatban is tudja kamatoztatni ezt a széleskörű kapcsolatrendszert?
Sokat köszönhetek az évtizedeket felölelő barátságoknak. Hosszú időn keresztül nem használtam ki azokat a helyzeti adottságokat, baráti meghívásokat, amelyekkel már régóta élhettem volna. Amióta a fiam vadászik, ismét aktivizáltam a régi kapcsolataimat, ennek köszönhetően körbejártuk Kirgizisztánt, Kazahsztánt, Üzbegisztánt, Romániát és más csodálatos vadászhelyeket. A korábbi világ- és Európa-bajnok Daulet Turlihanov, aki hat évig volt Kazahsztán sportminisztere vagy üzbég barátom, Apro Ruzijev mindig szívélyes fogadtatásban részesített bennünket. Fantasztikus élményekkel lettünk gazdagabbak.
Melyek voltak a legemlékezetesebb túrák?
Naphosszat tudnék mesélni a közös vadászatokról. Jártunk például azon a vidéken, ahonnan a magyarok származnak. Gorno-Altaj csodálatos hely Oroszország ázsiai részén. Szinte véget nem érő utazást követően jutottunk el oda, elég, ha a terepviszonyokról annyit mondok, hogy az utolsó harminc kilométert dzsipekkel nyolc és fél óra alatt tettünk meg. Felejthetetlen volt, amikor lóháton ülve, tíz napon át baktattunk a meredek hegyeken felfelé a három és félezer méter magasan fekvő vadásztanyához. Éjjel a medvék kerülgették a sátrunkat. Hátborzongató érzés volt. Szívesen emlegetem még a kazahsztáni farkasvadászatot, a gigantikus harcsa vagy a Marco Polo vadjuh elejtését.
Kevés embernek adatik meg, hogy a Marco Polo közelébe kerülhet.
Valóban varázslatos pillanatokat kaptam az élettől. Sikerült elejtenem a Marco Polót, amelyet világszerte az egész vadásztársadalom elismer. Szeretném a fiamat is elvinni egy olyan területre, ahol komoly csigájú hegyi kecskét vagy Marco Polót tudnánk szemügyre venni.
Mit jelent Önnek a vadászat?
Határozott véleményem, hogy a vadászatnak nem a lövés, az állatok elejtése a lényege, sokkal inkább a természettel való találkozás, az élmények elraktározása. Én nem tartom magam trófeavadásznak, nem azért szeretem ezt a sportot, hogy minél több, minél nagyobb, minél látványosabb példányokkal kérkedjek. Nekem leginkább az számít, hogy részese lehetek a szabad, natúr természetnek, magamon érezhetem a leheletét, az illatát, a leírhatatlan varázsát. Megismerhetem a természetben élő embereket, életkörülményeiket, szokásaikat, közöttük élhetek napokon át, követem az útmutatásaikat, rácsodálkozom a helyismeretükre, arra, hogy a mai urbanizált világ mennyire távol esik ezektől az eldugott ösvényektől, hegyektől. A távoli vidékeken élő halászok, vadászemberek mesteri ügyességgel közlekednek a lagúnákban, azt eszik, amit lőnek, és olyan teákat készítenek, amilyeneket itthon el sem tudunk képzelni, fakérgeket, különféle füveket főznek bele.
Érte valamilyen kudarcélmény a terepen?
Hogyne ért volna csalódás! Éppen egy külföldi lesen voltam, amikor a nádasban alig tízméteres közelségbe érkezett életem legnagyobb disznója. Megéreztem, hogy itt a nagy lehetőség. Próbáltam úgy kezelni a puskát, hogy ne okozzon túl nagy zajt. Csakhogy ezekre a Blaser-puskákra jellemző, hogy a felhúzáskor a kelleténél nagyobb hangot adnak ki. A kan azonnal megneszelte a szerencsétlenkedésem, de még így is elkaphattam volna. Ötször mondott csütörtököt a fegyverem, elvétettem a vadat, pedig sokáig ott illegette magát előttem.
Mit gondol a magyar vadászokról és a hazai vadászmorálról?
Rengeteg régi vágású vadászt ismerek, olyanokat, akik végigjárták a klasszikus iskolát. Természetesen vannak olyanok is, akik sok pénzzel építik fel pályafutásukat, de összességében úgy gondolom, intelligens, a vadat és a természetet tisztelő, kiváló emberek járják a magyarországi erdőket. Büszkeséggel tölt el, ha olyan híreket hallok, hogy valamelyik honfitársunk Grönlandon, Alaszkában, Kamcsatkán vagy éppen Afrikában csodálatos rekordtrófeákat ejt el.

Bobák Róbert

Forrás: Élményvadász Magazin