Hozzászokott a mozgalmas élethez, négy évtizede gyakorlatilag szünet nélkül koncertezik, a hétköznapokon pedig egy fővárosi cégnél vezető állást tölt be. A mindennapok darálójából kiszakadva a népszerű Sólymos Tóni szinte újjászületik a természetben, számára minden vadászhétvége ünnepszámba megy. Az egykori Expressz együttes frontembere még Hofi Gézával kezdett vadászni, negyedszázados tapasztalattal a háta mögött mára biztos kezű, lenyugodott vadásznak tartja magát.

Sólymos Tóni és az Expressz együttes olyan fülbemászó slágerekkel hódította meg a közönséget, mint a Jöjj hozzám, A harmonikás, a Szállj, szállj, madár! vagy a Peches nő a Sári. A 65 éves énekest az ország minden szegletében azóta is szívesen látják egy nosztalgikus koncertre, amikor akad egy szabad hétvégéje, örömmel lép fel rajongói előtt. Sólymos Tóni számára azonban semmilyen elfoglaltság sem ad annyi feltöltődést és kikapcsolódást, mint a vadászat.

Miről is szól a vadászat?

Először is szögezzük le, nem arról, hogy meghúzzuk a ravaszt, és puff, az állat elborul. Ősi ösztönből fakadó, hatalmas szenvedély, a táplálékszerzés első forrása, az emberré válás, az evolúció egyik elindítója. Hamisítatlan férfias sport, izgalmas, lenyűgöző és alapvetően a természet szeretetéből fakad.

Miért szeret az erdőbe járni?

A legfontosabb, hogy valóban intim kapcsolatba kerülök a természettel. Órákon keresztül kint ülök, csodálom az elfutó vadállatokat, elmélkedem a világról. Egyáltalán nem úgy van, hogy amilyen állat csak arra jön, azt le kell lőni. Vannak szabályok, hogy mikor, milyen időpontban, milyen állatfajt lőhetek. A vadászat tehát önmérsékletet ad, önmegtartóztatásra kényszeríti az embert. Ha például látok egy szép szarvast, gyönyörködöm benne, de tudom, hogy nem nekem jött, hiszen még fiatal, utódokat kell nemzenie, hogy Magyarországnak ezután is legyenek csodálatos szarvasai.

Mi a vadász legfőbb feladata?

Szeretjük az állatokat, és törődünk velük, de az ivarszabályozás is lényeges szempont. A régi Európában medvék, farkasok és egyéb ragadozók oldották meg a szaporodás minőségi javítását azzal, hogy a gyengébb egyedeket utolérték és megették. Most ezt a szabályozást a vadász végzi, a gyengébbeket kiszűri, minőségi ritkítást csinál. Annak ugyanis semmi értelme sincs, hogy megvárjuk, amíg egy öreg vaddisznó vagy egy nagy vad végelgyengülésben kimúlik, a többi vad pedig felfalja. Ha az állomány gyarapítását és minőségi javítását már megszolgálta, a vad lőhetőnek számít. Ha ezt a kilövési kort betartjuk, és az állat hasznosan hullik el, fel lehet használni a húsát, csontját, bőrét.

Mit gondol a vadászati morálról?

A magyar vadászok kilencvennyolc százaléka betartja a szabályokat, rendkívül fegyelmezett. A legnagyobb bajunk az orvvadászokkal van, akik semmilyen előírást nem tartanak be, nem törődnek azzal, mikor van szezon. Nyáron lelövik a szarvasbikát, amikor annak télen van a szezonja, és a malacozó disznóra is tüzet nyitnak, amikor a koca kilenc kismalacát vezeti, akiknek még tejre van szükségük. Ezeknek az orvvadászoknak egyáltalán nem számít, hogy kilenc malac ott marad árván, és heten biztosan elpusztulnak közülük. Elviszik a henteshez az árut feketén, és lelkiismeret-furdalás nélkül ismét kimennek az erdőbe.

Találkozott már orvvadásszal?

Mi az, hogy! Egy esetben kis híján tragédiába fulladt a váratlan találkozó. A bakonyi társaságom elnöke ősszel egy kukoricás sarkán fenn ült a lesen, várta a sötétedést és a vaddisznókat. Tudta az útjukat, felkészült a vadászatra. Egy orvvadász azonban megállt a kocsijával a kukoricás túlsó sarkán, látott valamilyen fekete csomót a túloldalon, és tüzelni kezdett. Valójában az én elnökömre lőtt, azt hitte, egy vaddisznóval van dolga. Az a szerencsétlen azonnal lőtt kettőt a levegőbe, hogy jelezze az orvvadásznak: vigyázz, itt ember van! Még szerencse, hogy az nem lőtt vissza rá, inkább felugrott, bepakolt a kocsijába, és elmenekült a helyszínről. A vadásztársadalom nagyon haragszik az ilyen emberekre. Talán majd valamilyen törvényi szabályozás szigorítja az orvvadászattal kapcsolatos büntetési rendszerét, mert a jelenlegi meglehetősen gyenge. A rendes vadásszal szemben viszont nagyon szigorú a törvénykezés, ha szabálytalanságot követ el, azonnal elveszik a fegyverét, az engedélyét, a vadászati jogát, mert neki van ilyen. Az orvvadászoknak viszont semmijük sincs. Nincs veszítenivalójuk.

Merre szokott vadászni?

A Bakonyban van egy nagyszerű vadásztársaság, amelynek területes tagja vagyok. Pontosan meghatározzuk, miből mennyit lőhetünk, és van egy kidolgozott tervünk, hogy mi, mikor és miért kell lőni. Ezeket szigorúan betartjuk, és persze elvégezzük a természetvédelemmel kapcsolatos teendőket is, azaz erdőt kerítünk, kerítést, vadátjárókat alakítunk ki, etetőket, itatókat csinálunk. A bakonyi otthon mellett természetesen az ország minden részébe elmegyek vadászni, amikor meghívnak.

Hogyan szeretett bele a vadászatba?

Annak idején szinte egy napon kezdtem el vadászni Hofi Gézával, együtt csináltattuk a fegyvereinket, rengeteget jártuk az erdőket, nagy vadászismeretséget szereztünk az országban. Hofi egyszer azt mondta, figyeld meg, barátom, egy új világot ismerünk meg, ez egy állam az államban. A vadászoké valóban különleges világ. Ha egy beszélgetés során kiderül, hogy két vadász találkozott, szinte nem tudnak olyat kérni egymástól, amit a másik ne tenne meg. Ez egy páratlan kapcsolatrendszer, amely lehet, hogy a turisták vagy a kerékpárosok társadalmában is létezik. A motorosok között is biztosan megvan ez a láthatatlan kötelék. Jól tudom, hiszen én is szenvedélyes motoros vagyok.

Milyen egy vadászhétvége Sólymos Tóni módra?

Minden egyes ilyen esemény ünnepszámba megy. Már a készülődés is szerves része a vadászatnak. Jön velem a feleségem, aki nagyszerűen szórakozik a többi vadászfeleséggel, a férfiak pedig egész nap az erdőben mászkálnak. Ráadásul majdnem minden vadász főz, kíváncsiak vagyunk egymás alkotásaira, megtanuljuk a recepteket. Bodrogi Gyula még könyvet is írt a finomságokról. Engem is gyakran dicsérnek, milyen bakonyi vadászmájat tudok főzni. Egyébként az erdőben olyan élményeket szerzek, amelyek talán másoknak semmitmondóak. Döbbenten néztem, ahogy a szórón önfeledten csemegéző vaddisznócsaládot vezető koca egyszer csak valamilyen jelet ad kilenc kicsinyének, mire mindannyian egyszerre, egy irányba elszaladtak. Vajon hogyan figyelmeztette a koca a kölykeit? Miért rohant mindegyik ugyanabban a szent másodpercben ugyanabba az irányba? Vagy például nyáron, este negyed tízkor az addig önfeledten éneklő, ricsajozó madarak milyen láthatatlan karmester intésére hagyják abba hirtelen a koncertet?Az erdőben teljesen kitisztul a fejem, a mindennapok darálójából kiszakadva kikristályosodnak a gondolataim. Órákig ülök a lesen, és a csillagokat nézve a világ dolgairól gondolkozom. Sehol ilyen tökéletes kikapcsolódást még nem tapasztaltam.

Szokott dicsekedni?

Általában nem reklámozom, hiszen a hatvanas-hetvenes években a nagyközönségben kialakult egy általános ellenszenv a vadászattal szemben. A háború előtt ugyanis csak a dzsentrik, az arisztokraták, a földesurak kiváltsága volt a vadászat, később a pártvezetők engedhették meg maguknak ezt az időtöltést, az utóbbi évtizedben pedig a gazdagabbak. A nép nagy része korábban kiszorítva érezte magát. Manapság egyre több fórumon mondhatjuk el Bodrogi Gyusziékkal, hogy a vadászat nem egyenértékű a mértéktelen vadpusztítással, hanem igenis fontos tevékenység a természet egyensúlyának fenntartásában.

Milyen vadásznak tartja magát?

Eleinte minden vadász izgulós, türelmetlen, én is ilyen voltam. Mára a vadászkörökben elterjedt, hogy jó lövő vagyok, Alföldön és a Dunántúlon is van hírem. Azt mondják, ha jön a Tóni, általában mindent eltalál. Úgy érzem, az évek során, egy erőteljes vadásznyugodtság lett úrra rajtam. Hatvanöt éves vagyok, huszonöt éve vadászom, büszkén állítom, hogy lenyugodott vadász lettem. Ötször megnézem, mire lövök, kivárom a tökéletes helyzetet, nem kapkodom, és nem is nagyon hibázok. Önfegyelemben rendkívül sokat fejlődtem. Van abban valami, hogy a zenészek jó vadászok. A tempóérzék, a ritmusérzék sokat számít, ha mozgó célpontra tüzelsz. Én viszonylag nagy biztonsággal eltalálom a száguldó vadat vagy a repülő madarat. Amíg sokan számolgatnak, én csak felveszem a vállamra a puskát, odatartom, és leesik a madár. Ez tényleg adottság kérdése. Összegezve a dolgot, boldog vagyok, hogy megismertem és gyakorolhatom ezt a szenvedélyt. Igaz, már letettem arról, hogy aki ellenszenvvel viselkedik a vadászattal szemben, azokat meggyőzzem az igazunkról. Mi pontosan tudjuk, hogy a tisztesség, a vadászbecsület vezérel minket.

Bobák Róbert

Forrás: Élményvadász magazin