Szatymaz - Marosvölgyi Erzsébet, a Szatymazi Vadásztársaság egyetlen női tagja férfiakat megszégyenítő kitartással járja az erdőt duplacsöves puskájával esőben és fagyban. Társai őt is megpálcázzák, ha elejt egy vadat.
Marosvölgyi Erzsébettel nem kivételeznek a vadásztársai csak azért, mert nő. Ugyanúgy kiveszi a részét az etető- és magaslesépítésből, mint a férfiak, s az évszázados hagyományok is ugyanúgy vonatkoznak rá. Ha például kilő egy olyan állatot, amilyet addig még nem ejtett el, akkor őt is megpálcázzák, vagyis a vadra fektetve néhány ütést mérnek a fenekére.

– A Szatymazi Vadásztársaságban én vagyok az egyetlen nő. Mivel a társaim mind régi ismerősök, könnyen beilleszkedtem a csapatba – mondta Erzsébet, akit gyerekkora óta érdekelt a vadászat. Erdős vidéken laktak, ismerősei és rokonai között is szép számmal akadtak vadőrök és vadászok.

– Az első vadászaton, úgy nyolc évvel ezelőtt, hajtóként vettem részt. Végig esett az eső, bőrig áztam. Akkor azt mondtam, hogy köszönöm szépen, de ebből soha többé nem kérek. A következő héten mégis azt éreztem, hogy mennem kell. Rájöttem, hogy a vadászatban nem az a lényeg, hogy mindent lekaszaboljunk. Ha kilövünk egy állatot, annak megvan az oka. Az első őzbak, amit elejtettem, például beteg volt – magyarázza Erzsébet, aki talán csak abban különbözik férfi társaitól, hogy benne nem él olyan erősen a vadászösztön. Előfordul ugyanis, hogy inkább elfordítja a fejét, ha meglát egy nyulat.

Erzsébet novembertől februárig szinte minden hétvégén vadászik. Reggel elindul, és délutánig járja az erdőt, a hátán cipelve a duplacsöves puskát. – Szinte már hiányzik, ha nem érzem a hátamon a súlyát. Hosszú kilométereket gyalogolok így, keresztül a szántáson, a pocsolyákon. Évről évre figyelem, hogyan változik a természet – mesél kedvenc időtöltéséről a fiatal nő, aki az egyik börzsönybeli vadászatra emlékezik vissza legszívesebben. – Több napon keresztül hajtottuk a vaddisznókat a hegyekben. Esett a hó, és több napra egy eldugott kis vadászházban rekedtünk, ahol még térerő sem volt. Úgy éreztem, tényleg a világ végén vagyok. Azóta sem tudtam olyan tökéletesen kikapcsolódni – mesélte.

Forrás: Délmagyar, Fotó: Karnok Csaba