Kutyákkal hajtott egy elhagyott kőbányába egy szarvast Tornanádaska határában, január első napján néhány férfi. A menekülő vad jó tízméteres magasságból ugrott a kövek közé, ahol csontjait törte. Üldözői utolérték, és botokkal verték agyon, legalábbis erre utal, hogy a helyszínen véres faágat találtak a rendőrök.

Az ősi módszerekkel folytatott orvvadászatnak a rendőrautó kiérkezése vetett véget. A bódvaszilasi rendőrőrs Lada Nivája azt követően érkezett a helyszínre, hogy a szarvastehén tetemét a fák közé vonszolták és megnyúzták. A járőrök a környéken mindennapos falopás miatt kanyarodtak a kőbánya felé, és bár a szarvasűzők közül többen elmenekültek, egy húszéves fiatalembert a kövek között elfogtak. A férfival lévő kutya az egyik rendőrre támadt, aki lelőtte az állatot.

Az elejtett szarvastehén vadgazdálkodási értéke 200 ezer forint, bár a húsa csupán harmincötezret ért a szakértő szerint. Az edelényi kapitányság lopás és állatkínzás miatt folytat eljárást. Az ügyészség által felügyelt nyomozás során már hat embert neveztek meg gyanúsítottként. A rendőrök szerint a gímszarvas elejtésében hárman vettek részt ténylegesen, hárman pedig bűnsegédként működtek közre. A legfiatalabb elkövető tizenkilenc éves, a legidősebb sem több huszonötnél. Nyolc általánosnál magasabb végzettsége, szakmája, állása egyiküknek sincs. Hagyományos értelemben vett munkahelyük - ahová határozatlan időre veszik fel az embert - sem volt még. Igaz, ez utóbbi Tornanádaskán egyébként is ritka kincs, néhány kivételtől eltekintve legfeljebb a vasútállomás, az önkormányzat vagy a településen működő gondozóintézmény dolgozói dicsekedhetnek ilyesmivel.

A szlovák határ mentén fekvő hatszáz-egynéhány lelkes falu viszonylagos ismertségét az adja, hogy ide esik egy vasúti szárnyvonal végállomása, a település nevét többször is bemondják a miskolci pályaudvaron. Ipar, nagyüzem, jelentős vállalkozás nincs a közelben. Ami van: jó levegő, tiszta vizű patak, nagy kiterjedésű erdőségek és az Aggteleki Nemzeti Park, mint védett övezet mindjárt a szomszédban. És a kilencvenes évektől (a téeszek csődje után odahagyott földeknek is köszönhetően) megszaporodott vadállomány.

Több mint egy héttel a tettenéréssel végződött orvvadászat után a kőbányát borító hóban még ott a vérnyom, látszik, merre vonszolták a szarvas tetemét, a varjak is őrzik a helyszínt, károgó méltatlankodással rebbennek fel az emberek közeledtére. Saláta László törzsőrmester, aki január elején két lövéssel leterítette az orvvadászok támadó kutyáját - a lövéseket jogszerűnek és indokoltnak minősítették, a sikeres tettenérésért pedig kapitányi dicséretben részesítették - mutatja a sziklapárkányt, ahonnan a szarvas elugrott. Több mint tíz méter mély a leszakadó partfal, lent több tonnás szikladarabok.

- Ott a szarvas, ni - mutat a csenevész fák közé. - Följebb egy másik!

Erőltetjük a szemünket, végül mi is felfedezzük a szoborszerű állatokat. Ha a túloldalról valami megzavarná őket, lehet, ezek is épp a kőbánya felé menekülnének.

A falubeliek szerint a hegy lábánál élő, kolóniaszerű közösség lakói nem először zsákmányoltak vadat ezzel a módszerrel. Erdőjáró emberek, vadászok máskor is találtak már lenyúzott bőrt, otthagyott maradványokat. Trófeát nem gyűjtenek az illegális vadászok, csak a húst viszik.

Mondják, kiéheztetett kutyákkal ugrasztják meg a vadat, már azok is tudják, merre kell hajtani a menekülő állatot. Hogy ez mennyire gyakori, azt nehéz megítélni. Antal István edelényi rendőrkapitány azt mondja, évente két-három alkalommal kapnak bejelentést orvvadászatról. Nemrégiben nagyszabású, több éjszakát is magába foglaló erdei razziát szerveztek a vadorzók ellen, de az akció eredménytelenül zárult. Igaz, ha a falvak egyik végén megjelenik a rendőrautó, a település túlsó végén már csörög a mobil az esetleg tilosban járó férfiak zsebében. Így nehéz...

Gazdik József bódvaszilasi őrsparancsnok január elsején az ismert fatolvajok miatt küldte ki Tornanádaska határába a végül szarvasvadászt fogó járőröket. Fűtési idényben a hegy lábánál élők nagy része nap mint nap az erdőt járja. Baltával, kézifűrésszel vágják a fát, amit kézben hoznak át a hegygerincen, ha elkapnak valakit, rendszerint csak szabálysértési eljárás indítható ellene. Más kérdés, hogy az egyébként pitiáner falopás mindennapos elfoglaltság.

A hegy lábánál épült házaktól kitaposott ösvény vezet fel a hegyoldalba, a meredek szakaszokon csupasz sávok jelzik, ahol a túloldalról hozott fákat legurítják. A falu felé néző oldalon ugyanis csak ritkás vegetáció nő, a csenevész bokrok között elvétve kapaszkodik egy-egy kisebb fenyő, de azokkal, állítólag nem jó tüzelni. "Tűzifa" a csúcson túl, a talán már szlovák területen lévő bükkös, cserfás töbörben található, a helyiek legalábbis odajárnak.

- Lopni megyünk, mit szégyelljük - vonja meg a vállát a tízfős család lakta szélső ház legidősebb lakója, a harmincnyolc éves nagypapa. - Megmondtuk a rendőrnek is, ha ráülnek arra a kis fára, akkor is elhozzuk, nem fogunk tán megfagyni. Múltkor megfogtak, húszezer forintra büntettek. Másnap megint mentem, csak akkor már jobban figyeltem.

A három lakrészre osztott családi ház minden helyiségében ég a tűz a kályhában. A falakon aktok és szentképek, a szekrényben liszt és cigaretta, az ágyon kucorgó gyerekek kezében mobiltelefon. Beszélgetés közben betoppan néhány rokon, mint kiderül, köztük van az egyik lefülelt szarvasvadász is. A huszonkét éves fiatalember élettársával és kétéves kislányával a hátsó szoba lakója, ott nincs hűtő, csak tévé, a falat horgászbotok ékesítik.

- Nem tudom, mi lesz ennek az ügynek a vége - mondja. - Még nem voltam büntetve. Én nem vagyok vadász, csak összegyűjtöm, amit az erdő ad. Nyolc éve végeztem az iskolát, azóta az erdőt járom. Néha a hivatal beoszt utcát takarítani a segély miatt. Néha jön egy ember Perkupáról, hogy fát kellene pakolni napszámban. Más nincs, csak az erdő. Tavasszal azt a sárga virágot szedi mindenki, amelyiknek megfeketedik a szára. Jön egy autó, kifizetik kilóra. Nyáron gombázunk, megterem a csiperke, a tinóru, azután szezonja van a som gyűjtésének. A Bódván cserebogárral fogjuk a balint, a rakacai tavon kukoricával a pontyot és az amúrt. Azt kevesen tudják, mert be kell dobni vagy százhúsz méterre a horgot, közelebb nem érdemes próbálkozni.

Megkérdezem a fiatalembert, van-e horgászengedélye, azt mondja, régen volt, de már évek óta nem váltotta ki. Búcsúzóul azt kérdezem az öszszegyűlt férfiaktól, mit kezdenének egy szarvassal, ha csak úgy szembetalálkoznának vele az erdőben. Kis hallgatás után az egyikük azt mondja: "hát nem hagynánk ott, azt elhiheti. Abból élünk, amit az erdő ad nekünk."

Forrás: NOL / Romhányi Tamás