Újra itt a tél, újra pusztítják az erdőket a fatolvajok. A dúlás sosem látott méreteket ölt, jóllehet a törvény minden eddiginél több jogosítványt ad az erdészeknek a megfékezésükre.
Ám ami a papíron lehetőség, az a gyakorlatban alig-alig működik. Óvatosan lopódzom Fancal István nyomában. A nyirkos téli estén Tiszabura szélén óvatoskodunk az utca sarkáig. Az egyik oldalon még házak, a másikon szántó, velünk szemben pedig akácos széle. A sötétséget csupán itt-ott töri meg az utcai lámpa fénye.
A férfi most hátrafordul, rám néz, ujját a szája elé illeszti, így int még nagyobb csendre, majd kinéz a József Attila utca sarkán, Azonnal vissza is húzódik, majd bólint felém:
- Ott áll - suttogja, majd megfordul és elindulunk visszafelé az utcán.

Fancal István a szemben lévő akácos birtokosa. A sötétségben is jól látszik, hogy az erdő ritkás, fái közül némi fény szűrődik. Hogyne szűrődne, amikor a nagy része hiányzik.
- Hét-nyolc éve telepítettem uniós támogatással - idéződik bennem még a délutáni beszélgetésünk. – Az öthektáros részből hármat már elloptak.
Miközben beszélgetünk, a férfi nyakán fezül az ín. Fegyelmezi magát, de olyan ideges, hogy majd szétrobban.
Néhány fáját már az előző években is kivágták, de igazán ezen a télen kaptak rá az erdejére. Ő meg gyanútlan volt, nem nézett eleget a tulajdonára. Igaz, nem is lett volna könnyű neki, Fancal István elházasodott Tiszaburáról, Nagykőrösön lakik.

- Nagykörösről jár vigyázni az erdejére? - kérdezem önkéntelenül is.
- Onnan hát. Száztíz kilométer, de mit tehetek? Megkértem ugyan ezt a fiatalembert, akit meglestünk, nézzen az erdőre, de benne sem bízom teljesen.
Most a szántó felől közelítünk az erdő felé. Talán a közepén járhatunk, amikor az utcán rendőrautót látunk. Észre fognak venni bennünket, vélem, de tévedek. A rendőrök ki sem szállnak, éppen csak kanyarodik az autójuk, s már tűnnek is el.
- Ez jó jel is, meg rossz is -jegyzi meg Fancal István.
- Egyrészt, mert ránéznek az erdőre, másrészt, mert nem vettek észre bennünket. Akár fáért is jöhettünk volna.
Ez bizony meglehet, de tolvajt mi sem találunk. Most látom csak, hogy az erdő közepe teljesen letarolt, a hátrahagyott vékony gallyak között botladozunk a sötétben.
- Ott - mutatom a sötétben mozgó alakokat. Fancal István éjjellátó készülékkel vizslatja az erdőt, aztán legyint.
- Ők az én embereim. Nagykörösről jöttek velem. Korábban szórtam szét őket.
A sötétedésre jobb híján egy kocsmában vártam, igaz, jól is esett a csöppnyi pihenés a fatolvajok utáni egész napos rohangálást követően. Tolvajt keveset láttam, kártételüket annál többet. Most, estére értettem meg, miért is két felkiáltójeles Abádszalók és környéke. Még előző héten jártam a Magán Erdőtulajdonosok és Gazdálkodók Szövetségének budapesti központjában, s kérdeztem Somogyvári Vilmos tisztségviselőt, melyek az ország legfertőzöttebb területei falopás szempontjából. A tisztségviselő brosúrában tett felkiáltójeleket Zalaegerszegtől Bugacpusztán keresztül egészen a nyírségi Napkorig.
Abádszalók és környéke azonban kivívta magának a két felkiáltójelet - mint a fatolvajok Mekkája.
Így látja ezt Ágoston Gyula is, az egri székhelyű Poplár Magán Erdészet nevű cég helyi vezetője, akihez reggel az első utam vezetett.
- Pedig most még istenes a helyzet - fogadott az irodájában -, mert árad a Tisza. A hullámtér víz alatt van, azt csak csónakkal tudják megközelíteni. Más részeket meg a belvíz öntött el. Ami viszont szárazról megközelíthető, annak nincs irgalom.
A szakirányító szerint még sosem volt olyan rossz a helyzet, mint ezen a télen. Van, aki azért lopja a fát, mert fázik, más kereskedik is vele.
- Hét-nyolc mázsát is felpakolnak a kerékpárra - jegyzi meg Ágoston Gyula.
Régi biciklis vagyok, tudom, ekkora súlyt nem bír egy kétkerekű.
- Egy közönséges kerékpár valóban nem, ám ezeket szögvassal megerősítik, úgy tolják akár többen is.
De ha eldől, akár agyon is nyomhat valakit ennyi fa - ellenkezem még mindig, az elképesztő mennyiséget hallva.
- Az bizony könnyen megeshet - hagyja rám az erdész.
Ennyi elméleti felkészítés után lássuk a gyakorlatot, üljünk terepjáróba. Elébb egy akácos mellett állunk meg Abádszalók közelében. Az erdőben minden harmadik-negyedik akác hiányzik. Fejszével vágják körbe, mintha hód rágta volna. A gallyakat általában otthagyták, csupán a vastagabbja kellett a tolvajoknak.
Az akácosok különösen nagy veszélyben vannak, mert a fája vizesen is ég. Akárcsak az ezüstfáé.
Az ezüstfa lopásának még örülhetnek is - jegyzem meg. - Az úgyis tájidegen...
Ágoston Gyula lapos pillantást vet rám, az egyébként jó kedélyű férfi láthatóan nem vevő a humoromra. De én is csak addig viccelődöm, amíg nem visz el Kunmadaras határába, egy gyönyörű, negyvenéves tölgyes - helyére. A fák derékmagasságban elfűrészelve.
- Ezek még negyven évet élhettek volna - ismerkedem a tölgyfák vágásérettségének idejével.
Valamennyi elpusztult fán vörös festék.
- Nem én rajzoltam rájuk, ez az erdő a Nefagé.
A Nefag állami erdészet, a mozaikszó feloldása: Nagykunsági Erdészeti és Faipari Zrt.
- Azért jelölöm festékkel a kivágott fákat, hogy lássák a tolvajok, folyamatosan járom az erdőt – adja tudtomra Török Gábor, a környék állami erdésze.
Vele Abádszalókon beszélgetek. A polgármesteri hivatalban kaptunk szabad helyiséget, ugyanis a településen ilyenkor, télen minden étterem, kávézó, kocsma zárva. Rendes település, vélem, ám azért a lakói között akad fatolvaj, miért is szépítsem.
A férfi egyébként tizenhat település erdejéért felel Tiszafüredtől le egészen Fegyvernekig. Nem nehéz belátni, hogy akkora területet egy ember képtelen megvédeni a tolvajoktól. Különösen, ha azok gépkocsival hordják a fát.
- Nemrégiben kaptam a fülest Kunmadarasról, hogy két Lada Samarát láttak az erdő felé közelíteni - sztorizik az erdész. - Nosza, mentem utánuk, közben meg szóltam a rendőröknek. Azok jöttek is, meg is
találtuk az erdőben a két rendszám nélküli járművet, a rendőrök meg szólongatták őket, hogy bújjanak elő.
A fatolvajok azonban - minő meglepetés - nem hallgattak a szép szóra. Mit tehettek a rend őrei, elkullogtak. Török Gábor másnap reggel visszatért a tett helyére - a Ladáknak azonban már csak a hűlt helyét találta.
-Miért nem vitték el nyomban? - adódik a kérdésem. - Hiszen a törvény megengedi...
- Gondolja, hogy az autóban hagyták a kulcsát?
-Trélerre lehetett volna pakolni őket.
Az erdészt ennyi naivitás sem hozza ki a sodrából.
- Tudja, hol van a rendőrségnek legközelebb trélere? Talán Szolnokon. Még a járműveikkel sem tudnak bemenni az erdőbe. Az oroszoktól az államadósság fejében kapott Lada Nivák már kirohadtak alóluk, a mostani Skoda Octaviák pedig alkalmatlanok az erdőjárásra.
Az önkormányzat és a rendőrség Abádszalókon ugyanabba az épületbe szorult, könnyű dolgom van, csak átsétálok az aula másik oldalára, s már kérdezem is a fatolvajlás elleni küzdelmükről a rendőröket. A történet így persze túl egyszerű volna, közrendőr újságíróval nem állhat szóba, még ha ő ismeri is a valóságot a legjobban. Nem is akarom én zavarba hozni őket, majd az őrsparancsnok. Szó sem lehet róla. Talán a főnöke a tiszafüredi kapitányságon? Nem szaporítom tovább a szót, a szélmalomharcommal a megyei főkapitányság szóvivőjénél, Szabó Zitánál kötöttem ki, aki gyors választ ígért írásban feltett kérdéseimre. Azóta is várom türelmesen...
Tőrök Gábor azonban nem orról a rendőrökre, teszik, amit tudnak. Nem ők tehetnek arról, hogy a nyári nagy felbuzdulást követően Kunmadarason például a kilenc helyett ismét csak három rendőr rohangál egyik helyszínről a másikra.
- De most már az önök lehetőségei is nagyobbak, rendőr nélkül is - idézem az új erdészeti törvényből a Somogyvári Vilmostól hallottakat. Ha az erdőjáró polgárnál harminc dekánál súlyosabb fejszét, netán Stihl-fűrészt találnak, elkobozhatják. Akárcsak a kerékpárt, a járművet, sőt: ha nem akarják igazolni magukat a rajtakapottak, akkor a rendőr kiérkezéséig fel is tartóztathatják őket. Ha pedig netán támadnának, akár fegyverrel is védheti magát az erdész.
- Akkor képzelje el a következő szitut - válaszolja az erdész, miután végighallgatott. - Találkozom az erdőben egy hattagú fatolvaj társasággal. Megtámadnak, védekezem, s hogy az életemet mentsem, a fegyveremet is használom. Öten fognak ellenem vallani - no persze, ha nem szednek azonnal darabokra. Na látja, ezért nem hordom magammal a fegyveremet, s kerülöm el messziről az ilyen helyzeteket.
Beszélgetésünk közben érkezett meg Horváth Attila, a Nefag szolnoki erdészetének fahasználati ágazatvezetője.
- Falopásból tavaly - böngészi a táblázatát – a Nefagot csak a Szolnok megyei területén csaknem 6 millió forint kár érte.
És most ismerkedjünk meg Répászky Miklós erdésszel. Abádszalókon és környékén a neve fogalom. Amikor hallottam, hogy 73 éves, legyintettem. Ugyan, mit akar egy ilyen öregember a fatolvajokkal szemben? Aztán elkísértem egy útjára a település határába - és bizony restelkedtem a korábbi gondolatom miatt.
Friss kerékpárnyomot követünk a felázott talajon az erdőben, s egy kanyar után két férfit pillantunk meg. Éppen végeztek egy növendék akác kifűrészelésével.
- Nem szégyelled magad, Múszó? - ripakodik a cigány férfira az erdész.
- Ne haragudjon, Miklós bácsi - rimánkodik a nagydarab férfi. Társa hallgat mellette.
- Most mit tegyek veletek? Hívjam a rendőrt?
- Ne tegye, Miklós bácsi. Nem jövünk többet, megígérjük.
Fogják a kabátjukat, a fűrészt és a kerékpárjukat.
Köszönjük, Miklós bácsi. Nem volna egyébként egy kis ingyenfa?
Most fogtalak tolvajláson, és még én adjak neked fát? - képed el a kívánságon az erdész.
Miért engedte el őket? - kérdezem, amikor eltávolodott a két férfi.
Mit értem volna, ha kihívom a rendőröket? – kérdez vissza. - Kicsi az érték, nem lett volna különösebb bántódásuk. Ma már egyébként volt dolgom a rendőrségen, több mint két köbméter fa miatt tettem feljelentést.
A kerékpárt és fűrészt sem lett volna érdemes lefoglalnia?
Ugyan, minek? Ismerem Müszót, nála többet ér a megszégyenítés. Ezek most legalább egy hétig nem jönnek ki az erdőbe. Legfeljebb, ha nagyon fáznak.
Az pedig könnyen előfordulhat. A szomszédos Tiszaburán például december 12. óta nincs tanítás, akkor zárta el a szolgáltató a gázcsapot, azóta a gyerekek melegedni sem járhatnak az iskolába.
- És mit tehet ilyenkor az, akinek se pénze, se munkája, se tüzelője? - kérdezem. - Fűteni mégiscsak kell, ha nem akarnak megfagyni - mozdul meg bennem a szociális érzékenység.
Pontosan így gondolom én is. Ezért is engedjük meg, hogy az árterekből a vízi akácot kitermeljék. Ingyen adjuk, csak vágják és vigyék. Most persze nem lehet, mert víz alatt van a terület, de nyáron volna rá idejük.
És nem lettek?
Nem. Azt mondták, még nem fáznak.

Répászky Miklós egyébként másodmagával háromezer hektáron gazdálkodik, tavaly összesen 27 feljelentést tett falopás miatt. Ilyenkor, télvíz idején egyik erdőtől a másikig autózik, őrzi a gazdák rábízott erdeit nappal, éjszaka, hajnalban. Mint szinte valamennyi erdész teszi az országban a három téli hónap alatt.

Forrás: Szabad Föld