Ma már a vadászlegendárium szócikke lett a kifejezés: Draskovich-bikák. Vadaskertje a háború során elenyészett, a gímbikák a kerítésen kívülre kerültek – hála istennek, mondhatjuk most Vadeltűrő képesség, gazdasági golyóérett – új kifejezések, új gyakorlat. Az előbbi mögött a vadvilág és az ember „békés egymás mellett élésének” igénye, az ember mérlegén. Utóbbi a túl korán, 11-12 éves korukban kilőtt bikákat takarja. Páratlan szépségű a szeptemberi szarvasbőgés zengő kilométereket átívelő koncertje, ám a pénz nyelve mára hangosabb lett. „Nemcsak mi tevékenykedünk az erdőkben, az Isten is ott van”, nyugtat meg Békés Sándor, a baranyai vadászkamara alelnöke. A kapitális baranyai bikákat, melyek koronája láttán, bőgését hallgatva megremeg az erdőkben idegenebbül járók lába, s máskor nem érezhető borzongás fut át a vadászon, nem kell még elsiratni. Nem szakadt magvuk, és a genetika mély redőiben ott a jövőjük is.
Ennek a magnak hosszú a múltja, még akkor is, ha a jelenlegi gím nálunk mindössze húszezer éve jelent meg. Ősei ragadozók voltak, a gyöngyfog még mindig ennek emléke. Baranyában az I. világháború előtt még nem élt, a Villányi-hegységben pedig csak az 1950-es években jelent meg. Ma a Dráva menti bikák világhírűek. Draskovich Iván grófnak volt ebben meghatározó szerepe – hasonnevű édesapjától átvéve a vadgazdálkodás iránti elhivatottságot –, aki az 1880-as években Csányoszrón egy közel 1400 hektáros vadaskeretet létesített, csak gímeknek. Kárpáti, szlavóniai bikák az elődei az itt évtizedek alatt kitűnő szakértelemmel páratlan minőségűre nevelt állománynak. Ma már a vadászlegendárium szócikke lett a kifejezés: Draskovich-bikák. Ám kerítése a háború nyomán elenyészett, a Draskovich-bikák kívülre kerültek – hála istennek, nyugtázhatjuk most. Ezért mondhatja Békés Sándor: a szétáradt örökítőerőnek köszönhetően mindig lesz a baranyai bikák között szenzációs. S valóban, a múlt évben kettő is terítékre került, s nem csak a bikák, elejtőik is baranyaiak voltak.
A vadászatban, a vadásznak a szarvasbőgés időszaka a vadűzés ünnepi időszaka. Ők jobban tudják – és érzik –, hogy természeti környezetünk akkor teljes, ha fajban gazdag. Milyen is lenne egy hűvösödő augusztus végi alkony, egy szeptemberi, puha köddel takarozó hajnal, ha nem szólalna meg a Király? „Erdő nélkül nincs szarvas!”, írta a nagyszerű vajszlói erdő- és vadgazda, Turós László, indítva így szarvasról szőtt szép gondolatait: „E szittya nép, ahol hazát és szarvast lelt, annak egy darabja Ormánság...”, hozzátéve, Ormánság alatt inkább az egész Dráva mentét érti. Mi pedig fordítsunk egyet, s mondjuk ki bátran, a jövőre is vetítve: Szarvas nélkül nincs erdő! A Dráva menti térségeket a szakirodalom az ország egyik legkiválóbb populációjú gímszarvasállománya otthonaként tartja számon. Ahol az utóbbi években is a trófeák igen tekintélyes hányada volt érmes.
Különös tisztelete van nálunk a gímszarvasnak. Mintha tényleg évezredek emlékei, legendái, lelkünkben bújdosó mondái is életet kapnának, amikor a vadász egy elejtett bika mellé áll. Pedig akkor már annak szemében nem az erdő bársonybarna tükre fénylik, hanem a halál porcelánkékje. Akkor szólal meg a lélekből zendülő kürt, hírül adva a hajnalnak a „Szarvashalál” hangjaival: elesett a Király. Helyére kerül az utolsó falat, a sebtöret, a kalap mellé a diadalmi jelvény, s nincs olyan botor nimród, amelyik a terítéken nyugvó bikát tiszteletlenül átlépné. Nálunk, Baranya kitüntetett területein, ahol a hazai gímbikák krémje gyűlik össze az őszi királytalálkozókra, fokozott becsben van koronás fője.
Pontosan megmondani, hány gímszarvas él a megyében, nem lehet. Hat-hét ezres az állománya. Vadászata megfontoltságot, nagy szakértelmet igényel. Nem könnyű megítélni, még ha „méteres gukkert” is vesz elő a vadász, ereje javát már elérő, vagy néhány, még jobb évet magában rejtő bikával áll-e szemben. És nem csak megbecsülni kell tudni trófeáját, hanem ismerni életét, érteni a nyelvét is. Mi több, „beszélni” velük. Nagy hírű baranyai vadászok, Jung Jenőtől Mecseki Mihályig, Kemeniczki Róberttől Tihanyi Attiláig, bőgőversenyeken adnak számot művészetükről. Ki tritoncsigával, más lámpacilinderrel, vagy éppen porszívó gégecsövével idézi fel ezeken a vetélkedőkön a kereső fiatal vagy idős bika hangját, megtévesztő hűséggel csalják elő eszközeikből a terelőbőgést, a Király győztes párbaj utáni harci kiáltását, de még a szarvastehén hangját is. Áldja őket a vendég nimród, akit kísérnek, mert bőgőkürtjeik hangjára hallgatnak a háremüket féltőn őrző bikák, s bejönnek a kihívó hívásra. A nemzetközi bőgőversenyek nyertesei mindig vagy magyar, vagy szlovák vadászok.
Végül ismét Turós Lászlóhoz fordulunk. „Én így követem meg az Ormánság vadászát: Kövesd a csodaszarvast! Felelősségünk igen nagy, mert kiemelt természeti értékkel kell gazdálkodnunk, s az állományszabályozás törvényeit golyóval, vérrel, szenvedéssel írják. Nehéz örökség ez, úgy megölni a természet egyik legszebb alkotását, hogy lelkiismeretünk nyugodt maradjon.”
Forrás: BAMA
