Szent Jakab havának derekától Nagyboldogasszony napjáig tart az erdőt-mezőt magányosan járó nimródok piros betűs ünnepe, azaz az őznek, a síkvidéki vadászok egyetlen nagyvadjának a násza.
Mai nyelvre fordítva ez annyit jelent, hogy július 15-étől augusztus 15-éig tart az az időszak, amikor akár fényes nappal is aránylag könnyen be lehet cserkelni az amúgy igen figyelmes agancsos daliákat, akiket most a suták epekedő pii-pih hívása köti le.

Ilyenkor a vérvörös párába burkolózó, már-már ködös hajnalok, a napraforgó illatú tücsökmuzsikás alkonyatok bűvöletét kedvelő vadászok a nyakukba kanyarítják távcsövüket, vállukra akasztják golyós puskájukat, és lőbotjukkal elindulnak poros dűlőutakon, hogy meglessék életük álombakját.

Az álombakot pedig, tudjuk, meglátni még csak lehet, de meglőni soha. Ha alkalmunk is nyílna rá, nem tehetjük meg, mert akkor már nem volna miért kimenni holnap, holnapután és a következő napokban. Nem tudnánk újra meg újra átélni a várakozás, a reménykedés pillanatait. Üresen telnének napjaink, és egyhangúvá válna minden nyarunk.

Ez az az időszak, amikor az őzek selejtezését végzik, azaz a hibás agancsú bakokat szokták „kigyomlálni” az állományból, bár a szakma számos eminens képviselője szerint ezt épp fordítva kellene tenni. Ilyenkor kellene az érett, magas pontszámú trófeát viselő bakokat elejteni, a tenyésztésre alkalmatlan egyedeket pedig tavasszal – a párzást megelőzően – kellene kilőni. Amíg a növényzet még alacsony, sokkal könnyebb megfigyelni a vadat, felmérni nagyságát, súlyát, mint nyáron, amikor a kukorica- és napraforgótáblák árnyékos védettségéből csak ritkán lép elő a vad, és csak néhány percig tartózkodik a nyílt területen.

A területeket kezelő egyesületek vezetői azonban azzal érvelnek, hogy az őzbak vadászata miatt idelátogató vastagpénztárcájú külföldi nimródok így sokkal kényelmesebben, kevesebb fáradsággal tudnak az áhított trófeához jutni, ami az egyesület működéséhez nélkülözhetetlen bevételt biztosítja. Ez nyomós érv, ám az igazi vadászember nem riad vissza egy kis sétától, némi fáradságtól, ha az biztosítja számára a cserkelés feszültségét, a várakozás izgalmát, és nem utolsósorban azt az emléket, amelyet egy ilyen nyári vadászat nyújtani tud. A nyári őzvadászat nem a terepjáró kényelméből leadott lövés, nem az egy nap alatt leterített 4-5 kapitális bak, nem a jöttem-láttam, zsákmányoltam stílusú embereknek drága pénzért megváltott szórakozásáról szól. Legalábbis nem lenne szabad a vadászatnak erről szólnia.

A nyári őzvadászat időigényes játék. Számtalan estét a határban kell tatani, gyakran anélkül, hogy egyáltalán látnánk bakot. Máskor akár tíz bakkal is találkozhatunk, amelyek nem az igaziak, nem golyóérettek, vagy jóval erősebbek, mint amilyet megengedhetünk magunknak. Ilyenkor nagy önfegyelemmel kell rendelkeznünk, hogy ne húzzuk meg a ravaszt. De épp ebben van a cserkelés szépsége, ezek azok az emlékek, melyeket nem lehet a falra akasztani, sem pénzzel megfizetni. Ilyenkor tudjuk igazán kiismerni a vadat, ráérezni a vadászat ízére és tanulni a türelmet, a szél szavát, és amikor megtaláljuk azt a bakot, amely igazán arra való, meglőjük.

Az így szerzett trófea a legbecsesebb kincse minden igazi vadásznak. Büszkén akaszthatjuk falunkra agancsát, és valahányszor ránézünk, újra és újra átélhetjük elejtésének izgalmát, és újabb cserkelések sikeréről szőhetjük álmainkat.

Forrás: Magyar Szó