Az „Alapítvány a Vidrákért” szervezet kezdeményezésére 2008. február 22-én a Fővárosi Állat- és Növénykert barlangtermében került sor arra a szakmai fórumra, amelyet „Orvhalászat, orvvadászat: mi váltja ki, mit tehetünk ellene? Beszéljünk róla!” címmel rendeztek meg. A téma aktualitását mutatja, hogy ez év januárjában eleddig nem látott mértékű ragadozómadár pusztítást tapasztaltak a szakemberek országszerte, valamint, hogy a halászati, horgászati, vadászati és természetvédelmi szaksajtóban rendre visszatérő kérdés az egyre inkább elharapódzó orvhorgászat, orvvadászat és a védett állatfajaink üldözése, irtása. A rendezvényt öt felvezető előadás nyitotta meg, amelyeket hozzászólások, vita és kérdések követtek.
Az első előadást dr. Kalotás Zsolt a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség osztályvezető-helyettese tartotta. Elmondta, hogy 2005 januárjától alapvető változás történt a környezetvédelmi hatósági munkában, lévén a főfelügyelőség mellett létrejöttek a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségek is (zöldhatóságok), amelyek a természetvédelmi szakhatósági és hatósági feladatok tekintetében a nemzeti park igazgatóságok általános jogutódjai. Gondot jelent azonban, hogy a felügyelőségeken kevés a szakember, a területi ellenőrzésekhez sem rendelkeznek megfelelő jogosítványokkal, valamint a Természetvédelmi Őrszolgálattal sincs hivatalos együttműködésük. Ugyanakkor a védett területeken mindennapi probléma az orvhorgászat, orvvadászat és a védett állatfajok üldözése, amelyeket a természetvédelmi őrök egymaguk nem képesek megakadályozni. A „tilosban járók” többnyire többedmagukkal követik el a cselekményeiket, jól szervezettek, eredményesen fellépni ellenük csak egy átgondolt és alaposan kidolgozott koordinációval, és minden érintett bevonásával lehetséges. Vagyis országszerte szükséges lenne a megyei halászati és vadászati felügyelőségek, a nemzeti park igazgatóságok, a zöldhatóságok, a rendvédelmi szervek, önkormányzati szövetségek és civil/szakmai szervezetek által létrehozott ellenőrző hálózatok kialakítására. A ragadozó madarak mérgezése kapcsán megjegyezte: a lakosság körében még mindig sok a ma már tiltott, de a múltban még engedélyezett mérgek száma, amelyet rendre használnak is a gazdák, például a rágcsálók irtására, de ezzel együtt – többnyire akaratuk ellenére – az azokat elfogyasztó ragadozó madarakat is elpusztítják.
A következő előadást dr. Orosz Sándor a Haltermelők Országos Szövetsége és Terméktanácsa ügyvezető elnöke tartotta.
Elmondta, hogy a vadászatról és vadgazdálkodásról, a horgászatról és a halászatról, valamint a természet védelméről szóló, immár több mint tízéves törvények várhatóan ismét a parlament elé kerülnek, ami jó alkalmat kínál arra, hogy a szükséges és elengedhetetlen változtatások megtörténjenek. Ehhez fontos, hogy már most alaposan mérlegeljük (mind az államigazgatási egységek, mind a szakmai, civil szervezetek), hogy mi az, amit változtatni kell a hatályos előírásokon, valamint a jelenlegi szakhatósági, hatósági struktúrákban és jogosítványokban. Felhívta a figyelmet arra, hogy az általánosan használt „orvhalászat” fogalmát a hatályos magyar jogszabályok nem ismerik. Rendkívül komoly problémának nevezte mind a tógazdaságoknál, mind a természetes vizeinknél tapasztalható illegális halzsákmányolást. Elmondása szerint 2007-ben a kereskedelmi és fogási adatok összevetése alapján megállapítható, hogy 24 000 tonna halhús került a tógazdaságoktól, halászati szövetkezetektől a piacra, plusz még – a halászati szakemberek becslése szerint – ennek a mennyiségnek 40 százaléka, amelyet a „rapsicok” fogtak ki és értékesítettek a vendéglátóhelyeken, piacokon és áruházláncoknál. A „rapsicok” egy nem elhanyagolható része tudatosan megszervezett hálózattal, valamint megfelelő felvevő és értékesítő piaccal rendelkezik hiszen nagyon komoly nyereséget hozó üzletről van szó. És, tette hozzá, azt sem hallgathatjuk el, hogy gyaníthatóan a „rapsicoknak” a különböző szakhatóságokkal, hatóságokkal, szakmai és civil szervezetek képviselőivel is gyümölcsöző kapcsolataik vannak. Ezzel azonban felmérhetetlen természeti és gazdasági kárt okoznak. Sajnos a társadalom nagy része még napjainkban is bocsánatos bűnnek tartja az orvhorgászatot, amit jó lenne, ha a jövőben sikerülne megváltoztatni egy átgondolt és a probléma súlyát helyén kezelő ismeretterjesztő-kampánnyal. Megemlítette, hogy a halőr – a vonatkozó hatályos jogszabályok megfogalmazása szerint – napjainkban nem hatóság, ami nem tartható, ezen mindenképpen változtatni kell, vagyis a halászati őrzési szabályokat felül kell bírálni. Szintúgy az érvényben lévő horgászati, halászati törvény azon előírásait is, amelyek a tiltott halfogás szankcióit foglalják magukba, mert ezek mára már elégtelenek. Problémának nevezte még, hogy a bíróságok hozzáállása sem megnyugtató, hiszen a bírósági szakaszig jutó ügyeket többnyire csupán szabálysértésnek tekintik a bírák. Véleménye szerint a Büntető Törvénykönyv (Btk) vonatkozó cikkelyeit is szükséges megváltoztatni, de nem a büntetési tételek szigorítása a megoldás, hanem annak jogszabályba történő megfogalmazása, hogy az illegális tevékenységen kapott személyektől a náluk talált eszközök (halász, horgászfelszerelés, puska, mobiltelefon, gépkocsi stb.) elkobozható legyen. Ez napjainkban nem így van, ezért is gyenge a jogszabály-érvényesítés képessége. Elengedhetetlennek nevezte, hogy végre-valahára létrejöjjenek az úgynevezett „halkommandók”, amit évek óta minden érintett szeretne életre hívni, és mégsem alakulnak meg. Szükségesnek nevezte a rendvédelmi szervekkel való jobb kapcsolattartást, például úgy, hogy ha a halőr orvhorgászokat vesz észre a területén, legyen lehetősége felhívni az adott körzetben található rendőrséget, és onnét a rendőrök valóban a segítségére is legyenek. Végül megemlítette, hogy a halradarok használatát hazánkban végérvényesen be kellene tiltani.
Orosz Sándort dr. Székely István, az Országos Magyar Vadászkamara és az Országos Magyar Vadászati Védegylet jogtanácsosa követte.
Előadását azzal kezdte, hogy Orosz Sándor után alig maradt mondanivalója, mert ha mindazt, amit Orosz úr a halász és horgász szavakkal jellemzett, behelyettesítjük a vadász, vadgazda fogalmával, akkor máris elhangzott az ő mondanivalója. Megemlítette, hogy a számításaik szerint a legálisan elejtett nagyvadjainkon túl az orvvadászok további 6-8 százalékot pusztítanak el: 2006-ban legálisan 260 000 nagyvadat lőttek a vadászok, és ennek a további 6-8 százalékát orvvadászok ejtették el, ezzel nagyon komoly kárt okozva a nagyvadállományban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a napjainkban divatos úgynevezett „megélhetési bűnözés” fogalma nem elfogadható, eljárásoknál talán enyhítő körülmény lehet, de semmiképpen sem tolerálható. Beszélt arról is, hogy gondot jelent a belső orvvadászat is, vagyis a vadászati joggal rendelkezők törvényszegése, ami tagadhatatlanul létező, egyelőre azonban orvosolatlan probléma. Megemlítette, hogy napjainkban a szakmai és érdekvédelmi szervezetek érdekérvényesítő képessége – a tevékenységüket szabályozó jogszabályok erős megszorításai miatt – nagyon gyenge, ezért fontosnak tartja, hogy a jogosítványaikat az erre illetékesek gondolják újra, és adjanak lehetőséget a valóban érdembeli érdekérvényesítésre. A hatályos vadászati törvény nem teszi lehetővé, hogy a visszaélések ellen fel lehessen lépni, és ezen változtatni szükséges. A jogalkalmazás is gyenge, a bíróságok az ügyeket rendre szabálysértésként kezelik, amin szintén jó lenne változatni. Megemlítette, hogy az Orosz Sándor által felvetett „halkommandók” mellet „vadászkommandók” létrehozása is fontos lenne, hiszen napjainkban a vadőrök kötelessége a területellenőrzés és az orvvadászok elfogása, ami nonszensz. A vadőr egymagában nem tudja a többnyire csoportosan járó, jól felszerelt orvvadászokat feltartóztatni; megemlített néhány olyan tragédiába fordult próbálkozást, amikor a vadőr mégis megkísérelte ezt, ami aztán megveretéséhez, családtagjai megfenyegetéséhez egy esetben pedig a meggyilkolásához vezetett. Felhívta a figyelmet az összefogás fontosságára, mindannak ellenére, hogy mára ez már egy elcsépelt, üres közhellyé degradálódott fogalom, mégis csak ez vezethet ahhoz, hogy a hal- és vadállományunkat, valamint a védett állatfajokat megnyugtatóan tudjuk megóvni. Végül pedig arról szólt, hogy az eredményes munkához nagyon fontos a sajtó megnyerése is, hiszen általuk lehetséges csak olyan üzeneteket eljuttatni a társadalom felé, amelyek fontosak az élővilág védelméhez.
A következő előadást dr. Végvári Zsolt a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa tartotta.
Ismertette a nemzeti park területén tapasztalható orvhorgászatok és orvvadászatok kiváltó okait, valamint azt, hogy azok ellen az igazgatóság milyen eszközökkel tud fellépni. Mindkét illegális tevékenység kiváltó okai eltérőek, a nemzeti park igazgatási területein is különböző mértékűek. Fellépni ellenük nehéz, hiszen kevés a terepi szakember, és csatlakozva Orosz és Székely urakhoz, megerősítette, hogy a többedmagukkal járó orvhorgászok vagy orvvadászok ellen gyakorlatilag tehetetlenek. Megemlítette, hogy fontos a rendőrséggel, a társ szakhatóságokkal, valamint a gazdálkodó és szakmai szervezetekkel való szorosabb együttműködés, annak ellenére is, ha történetesen, például a társ szakhatóságokkal, vagy a vadásztársaságokkal nem mindig megfelelő a napi kapcsolat. Példaképpen hozta fel, hogy a HNP területén ma már tilos a vízivad vadászat, ami az elmúlt években sok konfliktust okozott a nemzeti park területén gazdálkodó vadásztársaságokkal, mára azonban már, a tudatosan kialakított és véghezvitt ellenőrzéseknek köszönhetően sikerült az illegális vízivad vadászatot visszaszorítani. Ugyanakkor napi probléma a nemzeti park területén az orvvadászat, elsősorban a vaddisznót és az őzet zsákmányolják a rapsicok, de előszeretettel fosztják ki a nyári lúd fészkekből a kikelt fiókákat, és tagadhatatlan, hogy problémát okoz a vidra és a ragadozó madarak üldözése és irtása is.
Az utolsó előadást Gera Pál az „Alapítvány a Vidrákért” szervezet ügyvezető elnöke tartotta.
A rendezvény előtt az alapítvány összeállított egy olyan vitaanyagot, amelyben az orvhorgászat és orvvadászat kiváltó okait gyűjtötték egybe, valamint azt, hogy a hatályos jogszabályi előírások mentén milyen lehetőségek adottak a visszaszorításuk érdekében. Az alapítványhoz visszaérkezett 37 írásbeli válaszban, észrevételben tulajdonképpen a felvezető előadásokban elhangzottak köszöntek vissza – mindannak a fényében, hogy az orvhorgászat, orvvadászat, valamint a védett állatfajok üldözését külön-külön jogszabályok nevesítik, és azokat ennek értelmében kell kezelni. A főbb észrevételek: a jogszabályok mára már nem megfelelőek, azok újragondolása, a szakhatóságoknak és a szakmai szervezeteknek több jogosítvány biztosítása szükséges, valamint a területen dolgozó szakemberek (vadőrök, halőrök, természetvédelmi őrök) létszámának és a rendelkezésükre álló eszközök növelése (gépkocsi, mobiltelefon stb.) is megoldandó feladat. Fontos a jelenlegi egy vadőr, egy halőr területenkénti bevett gyakorlatának a megváltoztatása, sőt: a vadőrök állami alkalmazásba vétele is, mert, amíg a vadásztársaságok alkalmazottai, nem igazán lehetséges számukra, például a belső orvvadászat ellen fellépni. Fontos lenne a horgászok és vadászok összefogása annak érdekében, hogy a belső orvhorgászatot és orvvadászatot visszaszorítsuk, hiszen ebben az ügyben a horgászegyesületek és a vadásztársaságok tehetnék a legtöbbet. A hal-, valamint a vadászkommandók felállítása is időszerű, leginkább a Franciaországban sikeresen működő minta alapján, miszerint 30-50 000 hektáronként van egy felügyelő, megfelelő jogosítványokkal, és az ő munkáját segíti egy 10 fős kommandó. Többen viszont azt vetették fel az írásos véleményükben, hogy a kommandókat nem a sokak által preferált franciaországi minta alapján kellene létrehozni, mert ott például a természetvédők nem kapnak helyet, idehaza azonban a kommandókban a természetvédelmi őrszolgálatoknak is szerepelniük kellene. Megjegyezték: kissé utópisztikus is az az elképzelés, hogy 30-50 000 hektáronként legyenek ilyen kommandók, mert ennek anyagi terheit egyetlen kormányzat sem tudja kigazdálkodni napjaink Magyarországán, helyette a régiónként kialakított akciócsoportok létrehozása tűnik életrevalóbbnak. Sokan indokoltnak látják a természetvédelmi őrszolgálatok jogosítványainak és a létszámuknak is a megerősítését, valamint a szakhatóságok közötti nézeteltérések és viták megnyugtató módon történő rendezését is.
Többen felvetették, hogy a téma kapcsán megkerülhetetlen a falopások és illegális erdőirtások kérdésköre is, mert ezek napjainkban rendkívül komoly problémát okoznak. Végül pedig a védett állatfajok által okozott károk kérdése is felvetődött az írásban megfogalmazott véleményekben: egybehangzóan elismerve azt, hogy a közvetlen anyagi és/vagy természetbeni kártérítés nem járható út, hanem helyette a pályázati úton igényelhető élőhely-fejlesztési és fenntartási támogatások folyósítása az elfogadható (agrár-környezetgazdálkodás, Natura 2000). Erről azonban a gazdák körében még keveseknek van valós információja, sőt, nagyon sok tévhit is terjed, így jó lenne egy ilyen irányú tájékoztató tevékenység is – például, mikortól igényelhetők, milyen feltételekkel, mennyi időre, mekkora összeggel stb.
Sajnos rögtön kitűnt, hogy a halászati és vadászati szakértők álláspontja nem igazán találkozik a természetvédőkével, vagyis az előzőek szerint a természetvédelem érdekérvényesítő (elsősorban a tiltásra alapozott) képessége napjainkban már számukra nagyon komoly anyagi és gazdasági, gazdálkodási nehézséget okoz. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy valóban jó-e, ha a természetvédelem még napjainkban is csak és kizárólag a tiltás eszközével operál és nem a lehetséges együttműködésre törekszik. Ez amiatt fontos, mert, amíg fennállnak ezek a feszültségek, nem igen képzelhető el a szakhatóságok, de a különböző indíttatású társadalmi és szakmai szervezetek közötti érdembeli együttműködések.
A hal-, a vad- és a természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajaink megnyugtató védelme, az orvhorgászat és orvvadászat visszaszorítása csak akkor lehet reális cél, ha elsősorban a témában érdekelt és érintett hatóságok minden szintjén megvalósul az együttműködés, és csak erre épülhet a különféle szakmai és civil szervezetek bevonása.
Egyetértés mutatkozott abban, hogy valamennyi vonatkozó törvény (a horgászatról és halászatról, a vadászatról és vadgazdálkodásról, valamint a természet védelméről szóló) átértékelésére sürgető szükség van. Sokkal határozottabb és egyértelmű megfogalmazások szükségesek, például az illegális tevékenységet folytatók elleni fellépések és az alkalmazható szankciók terén.
Néhány felmerült javaslat:
Ha valakit orvhorgászaton, vagy orvvadászaton kapnak, attól akár még a gépjárművét is el lehessen kobozni.
Napjaink bírósági gyakorlata szerint az orvhorgászat és orvvadászat többnyire szabálysértési vétség, ezen is változtatni szükséges.
Egyértelművé és szigorúbbá kell tenni a halőrök, vadőrök és természetvédelmi őrök jogosítványait, valamint a rendvédelmi szervekkel történő kapcsolataikat.
Többen a felvetődött hal- és vadászkommandók létrehozásának a szükségességét emelték ki, de hogy azok milyen paraméterek alapján, milyen jogosítványokkal rendelkezzenek, kik legyenek a tagjai, nem született egységes álláspont. Létre kell hozni – ebben mindenki egyetértett –, és egyértelműen meg kell fogalmazni a működési feladataikat, céljukat, létszámukat, működési területüket, azt, hogy mely hatósághoz tartozzanak (FVM vagy KvVM), és kik legyenek a tagjai, valamint az általuk alkalmazható szankciók feltételeit és mértékét stb.
Szó esett egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kísérletről is: ott a természetvédők a nagyarányú orvhorgászat ellen úgy lépnek fel, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel megpróbálják érdekeltté tenni a „rapsicokat” a halállomány megőrzésében.
Forrás: ForestPress
