Valaha az emberi települések úgy bújtak meg az erdők és a mocsaras-vizenyős területek alkalmas részein, mint a tengerben a szigetek. A fejlődés aztán – kezdetben nagyon lassan, később pedig egyre gyorsuló ütemben – magával hozta, hogy a települések egyre nagyobbra nőjenek és utak, majd vasutak, végül autópályák kössék össze őket. Ahogyan gyarapodott az emberiség lélekszáma, úgy csökkent a lakóhelyeket körülvevő természetes környezet aránya. A közlekedési feltételek javulása közelebb hozta egymáshoz az embereket, bővítette a kereskedelem lehetőségeit, növelve a bányászat és az ipari termelés iránti igényeket. A nyersanyag- és az élelmiszer-szükséglet a mezőgazdasági területek arányát gyarapította – valamiféle spirálba került ezzel az emberiség, a természetes állapotban lévő területek pedig fogyatkozni kezdtek. A települések szigeteiből az évezredek során tenger lett, a természet tengere pedig szigetté zsugorodott a civilizáció szorításában. A kérdés már csak az, hogy mekkorák azok a szigetek?
Az erdő gazdasági szerepe – bár némileg átalakult napjainkra – még mindig igen jelentős. Észszerű gazdálkodással a folyamatos erdőkép is fenntartható, a trianoni diktátummal csaknem erdőtlenített Magyarországon 12 százalékról 20-ra nőtt bő nyolc évtized alatt az erdők aránya, a hazai erdész szakma világraszóló eredményként. Az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) erdők a közjóért szakosztálya fennállásának 40. évfordulóján szép kivitelű könyvet jelentetett meg, bemutatva a közjóléti erdőgazdálkodás hazai történetét és szerepét.
A kötetet Dobó István, az Ipoly Erdő Zrt. váci erdészetének vezetője (pontosabban a szakember édesapja a szerkesztő - FP), a közjóért szakosztály elnöke és Zétényi Zoltán, az OEE közönségkapcsolati szakosztályának elnöke szerkesztette, a több mint 300 oldalnyi terjedelem 24 szerző munkáját dicséri, jó néhányan közülük fotóikkal is hozzájárultak a megvalósuláshoz.
A kötet hézagpótló munka, több szempontból is. Egyrészt a városlakó életforma túlsúlyba kerülésével a tiszta, zöld környezet, a csend és a nyugalom iránti igény megnövekedett, az erdők szerepe pedig jelentősebbé vált a rekreáció szempontjából. Az állami erdészetek ennek érdekében a bevételt hozó fa- és a vadgazdálkodás mellett a túrautak karbantartásától, az esőbeállók felújításától, a tisztások kaszálásától a szemétszedésig, a források gondozásától az erdei tornapályák és játszóterek építéséig ezernyi olyan feladatot ellátnak, amelyeknek pénzben kifejezhető hasznuk nincs ugyan, mégis nagyon sokat jelentenek a társadalom szempontjából.
Összefoglalva talán annyit lehet elmondani a működésről, hogy az embereket jogosan kérhetik arra a szerzők: tegyenek meg mindent azért, hogy természetjárás során a legkevesebb kárt okozzák. Rossz példák sokaságával találkozik ugyanis a kiránduló az illegális versenypályákat kijelölő hangos terepmotorosoktól a szemetelőkig, a nagyobb városok környékén az erdőszéleken tanyát verő hajléktalanoktól a mindenhol felbukkanó vandálokig. Az erdő és csodálatos életközössége azonban többet érdemel, igazából azt, hogy megóvjuk utódainknak, lehetőségeink mérten pedig igyekezzünk gyarapítani értékeit!
Az erdő a történelem során mindig meghatározó szerepet játszott az ember életében, a sivatagi, a pusztai és a tundralakó népek kivételével – bár teljesen ők sem nélkülözhetik a fát. Az erdő az embernek adott fűtő- és építőanyagot, szerszámfát és bútort, sőt vadhúst és -bőrt, gombát és gyümölcsöt. A jószágnak makkot és lombtakarmányt – szinte mindent tehát, ami az élet fenntartásához kell! Aztán a hamuzsírt és faszenet, kátrányt és terpentint, taplót, és így tovább. A történelem során épült fából vár és palota, torony, híd és hajó, a XVIII. század végéig nagyrészt fából épültek a lakóházak, a hajók, a hidak – a szintén fa bölcső, asztal és koporsó együtt való említése pedig talán ki is fejezi az ember és erdő viszonyát. Igyekezzünk hát a megóvására!

Forrás: Nógrád Megyei Hírlap