Október derekán már biztosan mindenhol vígan szól a puska, és a nyulak sorra hányják a bukfencet. No, ők ezt nem jókedvükben teszik, de ez a nyúl sorsa.
Elkezdődött az apróvad vadászati idénye, ami a síkvidéki vadászoknak a fő szezont jelenti. A mai világban nem kevés az olyan ember, aki a mélyhűtőláda feltöltésének gondolatával megy ki a határba vasárnaponként. Azoknak a száma sem elhanyagolható, akik a szórakozást, a zsákmányolási ösztön kiélését keresik, de vannak olyanok is, akik az őszi–téli társasvadászatokon az éves vadgazdálkodási munka gyümölcsét szeretnék betakarítani. Tehát minden vadásznak van egy célja, és ezt tiszteletben kell tartani. De arra ügyelni kell, hogy céljának elérése érdekében ne veszélyeztesse más testi épségét, vagyonát, és végül, de nem utolsósorban, mások céljának megvalósítását.

A vadásztársadalom ezért évszázados tapasztalatra, hagyományokra alapozva kiépített egy viselkedési szabálytárat, amelyet nevezhetünk etikai kódexnek vagy illemtárnak. A társasvadászatok azok, amelyekre mi, síkvidéki vadászok rendszeresen vendégeket szoktunk hívni. Lehet köztük olyan is, aki más vidékről, más jellegű területről érkezik, aki nem ismeri az itteni szokásokat, nem kezeli annyira rutinosan a sörétes puskát, mint mi. De ez vonatkozhat miránk is, ha erdős, hegyvidéki területre kerülünk, mondjuk disznóhajtásra. Ne törjünk pálcát senki felett, mielőtt alaposan meg nem ismerjük az illetőt.

Szóljunk inkább néhány szót a társasvadászatokon betartandó szabályokról, hogy legalább ránk ne mondja senki, hogy nem volt gyerekszobánk!

Ha vendégségbe megyünk, induljuk időben, mert vadászatról késni nem szabad! Ha mégsem tudunk időben a gyülekezőhelyen lenni, hívjuk fel a vendéglátónkat és tudassuk vele, mennyit késünk. Vendégségben az öltözékünk legyen vadászias, ne kimustrált, terepszínű uniformis, és semmi szín alatt ne legyen hivalkodó. (Ismertem olyan idős nimródot, aki a ropogós, vadonatúj gúnyába bújt kétarasznyi zergetollal ékeskedő kalapban bevonuló vendéget finoman szólva „megmosolyogta”.) Amikor megérkezünk, miután üdvözöltük a vendéglátónkat, ha ő elmulasztja, feltétlenül jelentkezzünk a vadászat vezetőjénél, mutatkozzunk be és adjuk át neki mindazokat az iratokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy részt vehessünk a vadászaton. Most már nálunk is kötelező minden vadászaton felmutatni a vadászkártyát, a tagsági kártyát és a fegyverengedélyt. Ha ez nincs nálunk, akkor nem vadászhatunk, sem vendégként, sem helybéliként, ugyanis ellenőrzés esetén nem elegendő a „pionír becsületszó”. Papírok nélkül még a fegyverünknek is búcsút mondhatunk, és a vendéglátónkat is bajba sodorhatjuk.

Az előírások szerint a társasvadászatoknak van vezetője, aki felel mindazért, ami a vadászaton történik. Az ő feladata az egész napos program összeállítása, a vadászterület kijelölése, a hajtások számának meghatározása, a leállók felvezetése, a pihenők, az ebéd összehangolása a hajtásokkal. Az ő kötelessége, hogy ellenőrizze a résztvevők vadászatra jogosultságát és felkészültségét.

A hagyományokat tisztelő vadásztársaságoknál, amelyeknél adnak az írott és íratlan szabályok betartására, a vadászatvezető mellett van hajtásvezető és szárnyvezető is. Ez a két tisztség nem csak protokolláris, ugyanis tőlük függ a vadászat sikere. A hajtásvezető irányítja a körvadászatoknál az egész műveletet. Rajta áll, hogy a kör sikeresen és eredményesen végződjön. A vadászat résztvevőinek az ő közvetlen utasításait kell követniük, neki kell gondoskodni a kutyás vadászok elrendezéséről a hajtásban, úgy, hogy az ő menetirányukba kerüljenek a bokros, susnyós csenderesek, amelyeket meg kell hajtaniuk. Ez kiváltképp akkor fontos, ha vegyes, nem kimondottan nyúlhajtásról van szó.

A szárnyvezetők, mint a nevükből következik, a terepet kiválóan ismerő vadászok, akiknek feladata a vadászok mozgásának szinkronizálása. Ők azok, akiknek állandó kapcsolatban kell lenniük a hajtás vezetőjével, hogy ha kell, megállítsák a „flankot”, vagy éppen gyorsítsák haladását. Hajdan a kapcsolatot kürtökkel tartották, ma azonban, a rádiótelefonok világában, ez sokkal egyszerűbb.

A vendégvadásztatásnak nálunk Vajdaságban nagy hagyománya van: gondoljunk csak a régmúlt nagy hírű vadászatokra szerte az országban, amelyekre még az indiai maharadzsák is sorba álltak a meghívásért. Nálunk a vendégfogadás, a vendégnek kijáró tisztelet természetes, tekintet nélkül arra, hogy civilben ki is az illető, de nem szabad megengednünk, hogy bárki visszaéljen ezzel.

Forrás: Magyar Szó