Olvasom a Magyar Nemzet 2012. március 1-jei számában, hogy - nyílván számos vita és kompromisszum árán - a természetvédelmi és vadgzdálkodási szervezetek megegyeztek a vadászható vadfajok listájáról.
A hír önmagában örömteli lenne, ha követhető volna a szabályok megalkotásához vezető logika is -hiszen csak kellett, hogy legyen ilyen. Az alábbiakban, egy kis kitérő kivételével, csak a madárfajok besorolásával kapcsolatban tennék egy-két megjegyzést. A legfontosabb apróvadak közt számon tartott fácán természetesen továbbra is vadászható, ami rendjén is való, hisz ez a madár sem hazánkban, sem Európában nem őshonos, hanem éppen a vadászat miatt telepítették be ide, s állományaikat a vadásztársaságok ma is mesterségesen tartják fenn. A Bajától északra fekvő lenesi vadászház falán még a közelmúltban is látható volt - de talán még ma is - annak az elképesztő fácán mészárlásnak a fotódokumentuma, amelyet a Böröczky Kornél vezette Gemenci Erdő- és Vadgazdaság területén hajtottak végre. A képen büszke felirat hirdeti, hogy a „vadászok" (természetesen ezek egytől egyig olyan, erre a célra, volierekben tenyésztett példányok voltak, amelyekkel a legfőbb probléma az lehetett, hogy miként lehet felröptetni őket).

A vadászható szárnyasvad között rögtön a fácán mellett említendő a fogoly, amivel viszont egészen más a helyzet, mint az előbbi madárfajjal. Ez az őshonos, kistermetű, zömök tyúkféle áttelel nálunk, s ragaszkodik költőhelyének környékéhez. Hideg, havas, téli időben mindig kis bokor csoportok, gazfoltok közelében rejtőznek családjaik, hogy védve legyenek legalább a ragadozó madarak támadásai elől. A fogoly ugyanis olyannyira kedvelt zsákmánya minden szárnyas vagy négylábú ragadozónak, hogy állománya mára erősen megroppant.
Ami viszont jó hír, hogy a legkisebb hazai tyúkalkatú madár, a mindössze 17 centiméteres testhosszúságú fürj továbbra is védett marad. Ez külön öröm a számomra, mert a szememben ez a madár a hazaszeretet jelképe. Hogy miért?

Mert nálunk nem bírná ki a telek hidegét és ínségét, s dacára annak, hogy - mint minden tyúkféle- meglehetősen rosszul repül, kerek kis szárnyaival sűrűn verdesve, némely csapatai átrepülik az egész Földközi-tengert, hogy tavasszal újra hazatérjenek. Európa déli partjain az eleonóra-sólymok (Falco eleonorae) vadásznak rájuk, útközben a kisebb szigeteken, esetleg hajók fedélzetén megpihenő fáradt példányaikat kézzel szedik össze, az olasz függönyhálós madárfogók alig várják érkezésüket, déli szomszédaink pedig lövik őket. Mindig meghatódom, amikor tavasszal meghallom az első fürj pitypalattyát, s tisztelettel adózom annak a hűségnek, amely ezer veszéllyel szembe-nézve vállalta a hazafelé vezető utat, oda, ahol a madár kikelt a tojásból. Nagyon remélem, hogy a fürj soha nem lesz nálunk vadászható madár. Azt is reméltem, hogy az erdei szalonkát leveszik a vadászható fajok listájáról, de ez a vágyam nem teljesült. Igaz ugyan, hogy most csak nagyon kis számban és szigorú feltételekkel lőhető. Ez a ma már - nem utolsósorban a vadászatnak „köszönhetően" - a sérülékeny fajok kategóriájába tartozó, s hegyvidékeink erdeiben elszórtan, kis számban költő madár a párzási időn kívül rejtett életmódot folytat, ám a márciusi és áprilisi párzási időszakban nagyobb számban vonul át hazánkon. Ekkor hívják fel magukra a figyelmet a „pisszegő" és „korrogó" hímek, amelyek vagy párt keresnek, vagy egymást, illetve a kiszemelt tojót kergetik.

Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című könyvében így ír erről a madárról; „Erdőnk harasztszínű, hosszú csőrű vendége nagyon kívánatos vadászzsákmány, érdemes érte külön útra kelni, akár messzire is utazni, napokig vadászkalibában lakni, akárcsak a nagyvad kedvéért." De hogy végül is miért, arra Széchenyi Zsigmond így ad választ Ünnepnapok című könyvében: „Mert a hosszú téli fegyverszünet után ő olajoztatja meg velünk elsőnek a sörétes puskát! (…) Mert olyan megbízható, kötelességtudó madár! Többé-kevésbé pontosan betartja látogatása idejét, okvetlen meghozza várva várt ajándékát: kikelet feltámadásának bizonyítékát, újra forduló vadászgyönyörök ígéretét, a »lesz még szőlő, lágy kenyér« hitelességének zálogát… Mert olyan titokzatos, ritkán mutatkozó vadmadár! Ma is csak felületesen ismerjük, hiszen még kakasát is csak boncolás útján tudjuk megkülönböztetni tojójától, emberemlékezet óta vitatjuk, vajon tojója is húz-e esténként, vagy sűrű rejtekében gilisztázva lesi nászröptét végző párja hazatértét? (... ) Mert olyan sportszerű, változatos röptű szárnyasvad! Egyiket gyerekjáték meglőni, másikat még könnyebb - elhibázni! Hiszen hol kényelmesen, bagoly módra himbálódzik, hol meg olyan fecskéset villan, még az önmagában nagyon bízó puskásból is gyakran csúfot űz… Mert kitűnő a pecsenyéje! Ezt a dicséretet viszont - legalábbis szerintem - nem érdemli meg. Különösen a tavaszi, fáradságos vándorútján leromlott, girhes öreg hosszúcsőrű." Hát ennyit erről. A magam részéről csak abban reménykedem, hogy nimródjaink nem lesznek olyan fanatikusan elszánt, kitartó és biztos kezű szalonkavadászok, mint fent említett elődeik.

A vízi madarak közül vadászható a szárcsa, a tőkés réce, a nyári lúd, amelyet a védettség alól csak most vettek ki, továbbá a vetési lúd és a nagy lilik. Ezzel csak az a probléma, hogy a nyári és a vetési lúdhoz olyannyira hasonlít a rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus), a nagy lilikhez pedig a kis lilik (Anser erythropus), hogy biztonságos meghatározásukhoz még gyakorlott madarászoknak is hosszan kell tanulmányozniuk a terepen látott példányaikat. Szinte kizárt tehát, hogy a vadász rossz látási viszonyok közt - ellenfényben vagy ködben -, esetleg éppen a madár röptében, jó döntést hozva, a két ritka libafajt, kizárva tudjon lőni. Márpedig mind a rövidcsőrű lúd, mind pedig a kis lilik fokozottan védett, igen ritka madárfaj.
Ha pedig valaki azt hozná fel hogy ezek olyan ritkák, hogy elvétve kerülhetnek csak puska elé, akkor tisztelettel megkérdezném a döntéshozókat, hogy miért soroltak fel egyáltalán a lőhetők közt két náluk összehasonlíthatatlanul ritkább libafélét? Egyenesen nevetséges ugyanis, hogy a vadászható madarak között felsoroltatik a kanadai lúd, amely bizonyíthatóan mindössze hat alkalommal, és a nílusi lúd (Alopochen aegyptiaca), amelyik csak egyetlen, egyszer (!) fordult elő hazánkban. Valószínűleg ezek a példányok sem természetes állományból, hanem fogságból szabadult egyedek voltak.

De ha már vadászainkkal ilyen ritkaságok meglövetése a cél, akkor miért nem sorolták ide a sarki ludat a maga négy, az indiai ludat a kettő és a sujtásos fütyülőludat (Dendrocygna bicolor) az egyszeri előfordulásával is?
De az emlősök közé bekerült egy olyan vadászható faj, amelyik van is, meg nincs is. Ez pedig a medvefélékhez tartozó mosómedve, amely mesterséges betelepítések révén terjedt el Európában Franciaország északi részétől, Lengyelországig, délen pedig Svájc és Ausztria déli részéig. Hazánkban előfordulása bizonytalan. Különösen, hogy összetéveszthető az, ugyancsak fekete álarcos kutyafélével, a ritka nyestkutyával. Miután mindkét faj elsősorban alkonyati is éjszakai életmódot folytat, s kedveli a sűrű aljnövényzetű erdőket, illetve a mocsaras, kiterjedt nádasok közelségét, úgy vélem: nem kell félteni a puskásoktól ezt a két kis álarcos ragadozót. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a vadászható fajok meghatározásakor a szabály alkotói tekintettel voltak a „lődüh" szenvedélyével megvert emberekre is, hisz mi mással lenne magyarázható, hogy felkerült a listára a néhol igen bizalmas és gyakori örvös galamb és a balkáni gerle is. Igaz, csak az év második felében lőhetők.

S vajon miért illeti meg a védelem az év egy részében (legalábbis a Magyar Nemzetben így olvastam) a valóban igen kártékony, fészek- és fiókapusztító, ám igen okos és óvatos dolmányos varjút, szarkát és szajkót?
Azt viszont bölcs döntésnek tartom, hogy a túlszaporodott nagy kárókatonát és bütykös hattyút, illetve az őszi időszakban nagy károkat okozó seregélyt illetően nem merült fel ezeknek a vadászható vadfajok listájára tétele, hanem a szakmai szervezetek más megoldásokat találtak célszerűnek.

Szemadám György – a szerző festőművész, író.

Forrás: Magyar Nemzet