Lassan kezdünk hozzászokni a medvetámadásokról szóló híradásokhoz, az ingerküszöbünket talán már át sem ütik a kártevésekről folyamatosan érkező tudósítások.
Az az érzésem, hogy a letört, tönkretett termény, a szétmarcangolt borjú, a széttört ismertetőtábla stb. már csak annak fáj, aki dolgozott vele, nem is szólva az emberi sérülésekről. A vadkárok témaköre, sajnos, iskolapéldája lehetne az empátia szinte teljes hiányának társadalmunkban.

Visszhang nélkül maradt többek között a magyarhermányi gazda elkeseredett cikke is, melyben leírja, hogy már saját kertjében sem tud egyetlen cső kukoricát sem termelni unokáinak. A kényszermegoldás: az erdővidéki gazdák nem művelik meg távolabb eső földjeiket, aztán a közelebbieket sem. A magyarhermányiak lassan a kertjeiket sem...
Próbáltam megkeresni az általam illetékesnek gondolt „szerveket", próbálnák törvényalkotással, lobbival segíteni a medvepopuláció létszámának normális keretek közé szorítását. Kifizettek azzal, hogy létezik egy kártérítésről szóló törvény. Erről kérdezzen meg mindenki olyasvalakit, aki megpróbálta már a törvényes utat végigjárni. Amúgy pedig, véleményem szerint, nem megoldás a vadásztársaságokkal kifizettetni a megölt állatokat, ha ők viszont nem lőhetik ki a kártékony medvét, mert az a jövőben is támadni fog. Abszurdum, hogy még az emberre támadó medvét sem lehet kilőni Romániában. Lassan minket kell majd rezervátumba zárni a medvék elől.

Azt, hogy tájainkon a medvék régen túlszaporodtak, már csak olyan elvakult „állatvédők" tagadják, akiknek a reális helyzetről fogalmuk sincs. A nyugat-európai államok képviselőinek sincs lelkifurdalásuk amiatt, hogy országaikban a medvét szinte teljesen kiirtották, hiszen Romániában megakadályozzák a kilövéseket, s a probléma le van tudva. Aztán a fene (vagy a medve) egyen székely embert, a fontos az állat. Én természetvédőnek és állatbarátnak tartom magam, de amikor az ember és az állat között kell választani, mégiscsak az emberéletnek kellene fontosabbnak lennie.

Vadászokkal beszélgetve és a szakirodalomba beleolvasva tudtam meg, hogy sok szempontból magának a medvepo­pulációnak sem jó ez a túlszaporodás. Az „állatvédők" elfogultnak nevezik a vadászokat, vadőröket, szerintük a lét­számokat felfelé manipulálják. Én nem tartozom egyik csoportba sem, de amikor Vargyastól alig pár száz méterre jön ránk egy medve, vagy a Vargyas völgyében a forgalmas turistaösvényen találkozom három boccsal sétáló medvével, akkor én is rájövök, hogy itt már valami nincs rendben. Az „állatvédők" érvelése, hogy a medvék élettere leszűkült a fakiterme­lések miatt. Hasonló mértékű erdő­gazdálkodás 30–40 évvel ezelőtt is létezett, amikor a Kárpátok géniuszának köszönhetően már mesterségesen felduzzasztották a medvepopulációt, de még akkor sem voltak ilyen súlyos gondok, mint ma.

Ismétlem: nem vagyok szakember, de együtt érzek a károkat szenvedett gazdákkal, és nagyon szeretném a fiaimnak is megmutatni a csodaszép Vargyas völgyét, kiengedni őket a környező dombokra játszani anélkül, hogy az életüket kellene féltenem.

Örülnék ugyanakkor, ha szakemberek is hozzászólnának a sajtónyilvánosság előtt a témához, s vezetőink is felfigyelnének rá legalább a kampány idején.

Forrás: Erdély.ma