Egy régi japán közmondás szerint, még a legkissebb, legszenyessebb vízcsepben is kifogástalan szivárvány tükröződik, ha rásüt a nap.
Hasonlóképp lehetne jellemezni a vad trófeáját is. Mindegy hogy koratavasszal, téli bundában, szürke, éretlen agancsú bakról, vagy fényes rókavörös munedérba bújt, szerelemtől megrészegült daliáról van szó, a trófea igazi értéke, a szennyvízcseppben rejlő szivárványban, azaz magában a zsákmányszerzésben és annak élményében, emlékében rejlik.

Vidékünk legelterjettebb és egyúttal valószínűleg legtöbbet vadászott trófeás vadja az alföldi őzbak. Nincs szándékomban magasröptű, fenkölt, ex catedra, cifra grafikonokkal alátámasztott értekezéseket írni, hiszen épp elég beképzelt, magát mindentudónak tartó, korosodó „vadásztekintély” foglalkozott vele ilyen módon. Én elsősorban szeretném úgy bemutatni az őzet, ahogyan azt nekem bemutatták, és megszerettették velem vadászatát.

Az őz eredetileg kimondottan erdei vadnak számított. Rejtett életmódott élő, titokzatos kis rokona erdőnk koronás királyi vadjának, a gímszarvasnak. Mert igenis az. Nem növeszt akkora agancsot, teste is a legjobb esetben rokonáénak harmada, mégis a miénk. Ezért kell ismernünk, szeretnünk, óvnunk, hogy még sokáig vadászhassunk rá.

Számos vadászegyesületnél még a XXI. században is mint a pörkölt nyersanyaga szerepel a tagság tudatában, ezért nem is foglalkoznak vele kellőkép. Vannak akik lelövik, akik megfőzik és minddig van aki mind megeszi!

Pedig az őz ennél sokkal többet érdemel, hiszen ha megfelelően gazdálkodnak vele, igen takaros bevételt tud biztosítani az egyesületek számára.

Ha becsületessen, igazi gazda módjára szeretnénk bánni vele, tudnunk kell, hogy a múlt századra jellemző és elterjedt nézettel ellentétben az agancs nagysága nem annyira az öröklött génállományban rejlik, mint az egyed számára az év folyamán rendelkezésre álló takarmányban. A külföldön a kérdésel foglalkozó szakinézetek bebizonyitották, hogy az agancs nagysága elsősorban a talajból a takarmányba kerülő ásványi anyagoktól, a napfényes órák számától, a takarmány mennyiségétől, a terület zaklatottságától és persze nem utolsósorban az adott területen uralkodó ivararánytól függ.

Nyár derekától van az őz párzási ideje, amit a bakok hibás egyedeinek az állományból való kigyomlálására szoktak kihasználni mifelénk. Igaz, ez kissé etikátlannak is hathat ha figyelembe vesszük, hogy a szerelemtől megittasult bakokat csak úgy lepufantjuk, ám ne felledjük, hogy talán éppen a valamiféle hibával élő, sérült, kiöregedett egyedek vigyáznak legjobban a bőrükre, így máskor szinte lehetettlen a közelükbe kerülni.

Az őzbak nyári vadászatát nekem nem más, mint P. bácsi mutatta be még a múlt század hatvanas éveinek elején. Igaz, akkoriban még nem lőttem, azaz nem lőhettem trófeás vadra, mert mint mondta: „...az a gyereknek még nem dukál, de tanulnia kell”. Tanultam is, nem csak nézni, hanem látni is, megtanultam lőni, megtanultam szeretni, és főleg becsülni a vadat. akkoriban már önálóan puskáztam nyulra, fácánra, fogolyra és vadkacsára. Első sutámat szánról lőttem valamikor ’65 telén, első bakomat pedig ’73 juliusábban 18 éves koromban, amikor már nem számítottam gyereknek.

Egy kis dugóhuzó agancsú sánta bakocska volt, mégis ő volt az első. Azóta sok vadászt vezettem őzbakra, magam is lőttem jónéhányat, azóta is az őz trófeáját tartom a legkívánatosabb és legkedvesebb trófeának, amit a szobám falára tudok akasztani.

Forrás: Magyar Szó