Fatalin Gyula, mint erdőmérnök, különböző beosztásokban dolgozott Zala megyében.
Nagy ívű szakmai pályafutása során volt erdészeti előadó, erdészetvezető, erdőtervezési irodaigazgató, majd erdőfelügyelőségi igazgató. Ez utóbbi beosztásából vonult nyugállományba 1993-ban, pedig bő tíz esztendővel korábban szerzett műszaki doktori címet az Erdészeti és Faipari Egyetemen.

Visszavonulása nem jelentette azt, hogy hátat fordított volna kedvelt munkájának. Nyugdíjas korában választották a Zala-Vadász Kft. ügyvezetőjévé, aztán jelentős érdemeket szerzett az 1996. évi vadászati törvény koncepciójának kidolgozásában és a megyei vadászterületek újbóli kialakításában. Egyik fő kezdeményezője és szakmai irányítója volt az 1980-ban kezdődött ötéves szarvasgazdálkodás-fejlesztési programnak. Szakoktató is volt a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, meghívott előadóként tanította, a nagyvadgazdálkodást. Tevékenységéért megkapta egyebek között a Magyar Nemzeti Vadászrendet, legutóbb pedig a Magyar Vadászatért Érdemérmet.

Mindezek ismeretében kerestük fel a jeles szakembert, és arra kértük, idézze fel nekünk ő maga a múltját. Kérdéseinkre készséggel válaszolt az egervári születésű férfi, akinek édesapja az ottani uradalmi birtok erdészeként szolgált, s édesapja kiemelkedő színvonalon művelt hivatása vezette Fatalin Gyulát is az Erdőmérnöki Főiskolára, Sopronba, ahol 1957-ben szerzett diplomát.

- Nem lehetett nehéz a pályaválasztás.
- Valóban nem. Az erdő és a vad szeretetét a szülői házból hoztam, és ott a védelmükön volt a hangsúly - kezdte a visszaemlékezést.
- Fiatal szakemberként bizonyára végig kellett járnia a ranglétrát.
- Amikor 1958 tavaszán hazakerültem Zalába, még kevés volt az erdőmérnök. Korán bedobtak a mélyvízbe, huszonévesen neveztek ki a Zalaegerszeg-alsóerdei Erdészet vezetőjének. Ebből az időből az jut eszembe, hogy főként rontotterdő-átalakítást végeztünk. Akkoriban rendeztük át a csácsbozsoki csemetekertet arborétummá, az alsóerdei parkerdőben felszámoltuk az oda nem való csalános akácost, amelynek helyén a mai Azáleás-völgy és a különleges fenyőgyűjtemény alakult ki. Jelentős állami pénzeket biztosítottak közjóléti célokra, sorra születtek újjá a parkerdők, az autóspihenők, amikből nem egy ma is kirándulások célpontja. Később a kis-balatoni védőfásítás tervét készítettük el, amely meg is valósult.
Ezután jelentős változás történt hivatali beosztásában: 1978-ban kinevezték a Zalaegerszegi Erdőtervezési Iroda vezetőjévé. Itt készültek a tíz évre szóló erdőtervek, évente mintegy 12 ezer hektár erdőről. Ebben a beosztásban öt esztendőt töltött el. Ez alatt az idő alatt mintegy 60 ezer hektárnyi erdőről, a megye erdeinek hozzávetőleg a feléről készült új üzemterv. Azután 1984-ben a megyeszékhelyen lévő erdőfelügyelőség igazgatója lett. Ebben a beosztásban az erdőgazdálkodók, az erdőtervezők és az erdőfelügyelők közötti jó kapcsolat erősítésén munkálkodott.
- Milyennek tartja a mostani erdőgazdálkodást?
- Elsősorban műszaki téren fejlődött sokat ez a tevékenység. Az erdőkben leginkább az élőhelynek megfelelő célállományok, főleg tölgyesek és bükkösök jöttek létre. Ez már az én munkásságom alatt elkezdődött, és máig folytatódik. Közben kiderült, hogy a legjobb minőségű szarvasállományok a legjobb erdőkben élnek.
- Időközben doktori címet szerzett. Miből írta a disszertációját?
- 1978-ban érdemeltem meg a rangot, a gímszarvas minőségének javítása volt a témám.
- Vadászmunkásságát később is a gímnek szentelte. Sürgette a szarvas-gazdálkodás fejlesztési programját, kezdeményezője lett a zalai szarvas jelölésének. Miért a vonzódás e vadhoz, és miért van szükség a jelölésükre?
- A vonzódást azzal indokolom, hogy a területünkön világhírű a gímállomány. Ezt óvni és fejleszteni kell. A jelölésre azért van szükség, mert a mai napig nem tudni, hogy mekkora területen él és vándorol a szarvas. Tehát a jelölés azt szolgálja, hogy megismerjük a szarvas élőhelyének méretét.
- Most milyennek látja az állományt?
- Korábban nem hittem volna, hogy tartani lehet az egykori minőséget, de kellemes meglepetés, hogy napjainkban a valamikori színvonalat messze meghaladó, jó szarvasbikák kerülnek terítékre. Bár világelső jelenleg nincsen a zalaiak között, mint ahogy volt a hetvenes évek elején, de az akkori legjobb gím pontszámát mégis lényegesen meghaladják a jelenlegi nagy bikák. Annyi kapitális bika, mint amennyi Zalában jut egy területegységre, sem hazánkban, sem Európa vadászterületein nem található. Ma a világ legnagyobb pontszámú szarvastrófeái között szép számú a zalai, és a közelmúlt szarvasbőgéseikor is több kapitális került terítékre. Három esztendeje, 267,75 ponttal, a Zalaerdő területén ejtették el a magyar rekordert, sőt, a Hubertus Vadásztársaságnál, aztán a lovásziaknál és más vadászterületeken is hasonlóakat ejtettek el.
Fatalin Gyula a szervezeti élet megváltoztatásáért is sokat tett.  Mint elmondta, jó szervezet alakult ki akkoriban a korábbi MAVOSZ helyett, és ennek állandóságát mutatja, hogy ez a mai napig sem változott. Ő maga jelenleg is több társadalmi funkciót töltött be a vadgazdálkodásban: volt megyei vadászmester, majd a Vadászati Védegylet zalai elnöke és országos küldötte.
- Ennyi hivatali és önként vállalt feladat mellett volt egyáltalán ideje vadászni? Vagy talán ma is űzi a vadat?
- Két nagy terítékű fácánvadászat jut eszembe. Az első, ami az egervári várkastély alatti berekben volt, ott 660 darab, a másik a baki berekben, ott 1170 darab volt a teríték. Különben megyei vadászmesterként is leginkább a gímszarvassal és élőhelye javításával, vadföldek és vadászerdők létrehozásával foglalkoztam. Gyönyörű volt azt a folyamatot megélni, amikor a zalai gím világhírűvé vált, egyben mégis bántó volt, mert mint erdőmérnök, a túlszaporodott állománynak a megye erdeire gyakorolt nyomását is láttam. Maga az erdőgazdálkodás, mint fő tevékenységem, állandó terepi munkával járt, ami nem fért bele a nyolc órába, ezért a családom megszokta - és nem vette rossz néven -, hogy néhanapján vadászatokon is részt veszek. Az utóbbi években már nem vadászom. A 80. évemet töltöm, most már jöjjenek a fiatalok.
- Vannak értékes trófeái?
- Ahogy említettem, az erdő és a vad szeretetét a szülői házból hoztam, ahol a védelmükön volt a hangsúly. Ez látszik a trófeáim mennyiségén is, de nekem így is elég volt. Gímszarvasból két selejtbika, ezen kívül egy dámbika és egy muflonkos trófeám van. Ezek mellett kilenc vadkant és 15 őzbakot ejtettem el. Kapitális trófeára nem vágytam, inkább a vad életét és szokásait szerettem megfigyelni, és ezeket az írásaimban közreadtam.
Fatalin Gyula főleg azt sajnálja, hogy a családjában nem lett követője e szép és nemes hivatásnak. Két felnőtt lánya van: Judit bíró Budapesten, Krisztina szemorvos a zalaegerszegi kórházban. Mint elmondta, ők nem vonzódnak édesapjuk tevékenységéhez, bár a természet szeretete az egész családban élő hagyomány. Unokája sorsa még ezután dől el. A 12 éves fiú már szinte szenvedélyes horgász, és mellette nagyapja is elsajátította e tevékenység alapismereteit. Gyakran már együtt horgásznak, és unokájától tanulta meg a horgászkötéseket. Hogy nyugdíjasként se éljenek tétlenül a feleségével, vettek egy üres telket, amire kis hegyi hajlékot építettek. Felesége szereti a virágot, van többek közt harminc tő rózsája is, ezenkívül a konyhakertben kertészkedik. A családfő gyümölcsfákat telepített, köztük több hazai fajta megtalálható. A legnagyobb családi ünnepnek azt tartja, amikor mindnyájan összejönnek és tizenketten ülik körül az asztalt. Olyankor a felesége örömmel főzi a megszokott vasárnapi ebédet, Fatalin Gyula pedig erdei kirándulásra viszi az unokákat.
- Milyen érzéssel fogadta sokadik kitüntetését?
- Munkámat mindig megbecsülték, a kornak megfelelő elismeréseket kaptam. Ám ami legutóbb történt velem, minden eddigin túltesz: sok évvel a nyugdíjba vonulásom után igazán meghatódva vettem át a Magyar Vadászatért Érdemérmet.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság