Bár a legelterjedtebb nézőpont szerint a veszélyeztetett állatfajok védelmének legjobb módja, ha szigorú törvényekkel tiltjuk a vadászatukat, könnyen lehet, hogy valójában az engedélyezett, ám korlátok közé szorított vadászat sokkal hatékonyabb. Az afrikai elefántok esete legalábbis ez utóbbi nézetet támasztja alá. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) legfrissebb Vörös Listája szerint világszerte 16.119 fajta állat- és növényfaj számít veszélyeztetettnek, azaz ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor rövid időn belül az utolsó példányaik is eltűnhetnek a Földről. A listán szerepel többek között az emlősök közel negyede, legismertebb talán a bálnák és az afrikai elefántok helyzete.

Eredménytelen törvényi szigor

Éppen az afrikai elefántok esete azonban furcsa dolgokra világít rá – írja Eugene Lapointe, a veszélyeztetett fajok kereskedelmének szabályozásával foglalkozó szervezet, a CITES korábbi elnöke a BBC News honlapján megjelent írásában.

Lapointe arra hívja fel a figyelmet, hogy a vadászat szigorú tiltása nem a legjobb megoldás a veszélyeztetett fajok védelmére. Bár a kérdésre, miszerint be kell-e tiltani a kihalófélben lévő fajokra irányuló vadászatot, intuitív módon könnyen rávágná az ember, hogy természetesen igen, ám az afrikai elefántok példája jól mutatja, hogy létezik az egyszerű törvényi tiltásnál jobb módszer is.

Önmagában a tiltás ugyanis kevés. Bár sokan úgy vélik, hogy ha nem bántjuk a veszélyeztetett fajokat, akkor természetes módon szaporodni és sokasodni fognak, a helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. A törvényi tiltás sok helyütt eredménytelen, hiszen elsősorban anyagi erőforrás híján nem sikerül betartatni a törvényeket, ráadásul az orvgazdaság és a feketevadászat is burjánzik azokban az országokban, ahol ezt a stratégiát választották.

Az elefántagyarért bármire képes kereskedők Kenyában egész hálózatot működtetnek az amúgy illegális elefántvadászatra – sokszor a helyiek hathatós segédletével. A felügyelendő terület hatalmas, képtelenség szemmel tartani a veszélyeztetett elefántállományt, és a vadőrök számának növelésére anyagi okokból kifolyólag sincs lehetőség.


„Fenntartható vadhasználat”

Lapointe éppen a kenyai példát illetve a pozitívnak tekinthető dél-afrikai, namíbiai valamint a botswanai ellenpéldát felmutatva utal arra, hogy a „fenntartható vadászat” elvét követve a veszélyeztetett vadak élete is megmenthető, sőt akár sokasodásuk is biztosítható.

Lapointe érve szerint a kiindulópont például az afrikai elefántok esetében az, hogy az elefántcsont piaci értékét jó ideig még nem lehet leszorítani, magyarán az agyarak iránti kereslet – a nemesfémekhez hasonló módon - mindig is élénk lesz. Ha ezt a tényt elfogadják a természetvédők, akkor választhatják ugyan a szigorú törvényi tiltás stratégiáját, csakhogy az eredménytelenség veszélye miatt nem igazából érdemes.

A szakértő szerint hasznosabb, amikor sportlövőknek engedélyt adtak bizonyos számú – nemük és koruk figyelembe vételével – előre kiválasztott elefánt levadászására. Ezzel ugyanis a vadvédelem önfenntartóvá válhat, sőt, komoly bevételi forráshoz is juthat, amely aztán visszafordíthatóvá válik a veszélyeztetett fajok védelmére. A sportlövők és hivatalos vadászok ugyanis komoly pénzeket hajlandók fizetni szenvedélyük gyakorlására, nem mellékesen pedig a helyieknek is bevételi forrást jelenthetnek.

A vadászat díja mellett a különféle vezetett szafarik és a szállásköltségek is nagyban hozzájárulhatnak a helyi gazdaság megerősödéséhez. Márpedig erre is igen nagy szükség van, hiszen a bevételi forrásokból megoldhatóvá válnak olyan kérdések, mint az egészségügy vagy az oktatási rendszer fejlesztése.

Helyi érdek és a természetvédők érdeke

Magyarán szólva a cél az lenne, hogy a vadvédelem és a helyiek érdeke egybeessék: az afrikaiak ne abban legyenek érdekeltek, hogy orvgazdáknak adják el az illegálisan levadászott állatokat, hanem abban, hogy a hivatásos vadászokat elszállásolják, túrákat szervezzenek nekik, illetve hogy a bevételekből létrehozott vadőri állásokat betölthessék.

De ugyanez a logika eredményes lehet bizonyos halfajok esetében is: a Kaszpi-tengert különlegesen finom halikrák lelőhelyeként tartják számon, ám ahogy arra Lapointe felhívja a figyelmet, a valódi problémát nem a legális, hanem az illegális kaviárkereskedelem jelenti. Ez utóbbit viszont egyértelműen az engedélyezett, ám korlátok közé szorított halászat szorítatja vissza a szerző szerint.

Forrás: NGO