Az adorjáni Borsos Csaba nevéhez több sportsiker és különféle rendezvények fűződnek, például a rendkívül népszerű kolbász- és hurkafesztivál is.
Az ő lova nyerte meg a Vajdasági Vágtát, ő a fő támogatója a falu hírnevét öregbítő Tisza futballklubnak, és a nagy múltú céllövő klubot is patronálja. Céllövő múltjával köthető össze szenvedélye, a vadászat.

A vadászat, különösen az afrikai vadászat, nem éppen az olcsó kedvtelések közé tartozik. Csaba időről időre e szenvedélyének is hódol. Nemrégiben újból Dél-Afrikában járt, ahol kafferbivalytól kezdve a vízilóig többféle vadat, köztük különféle antilopokat is lőtt.

– Hogyan lett a nagybanki jószágfelvásárlóból és gazdálkodóból vadász?

– Az üzletfeleim túlnyomó része, a vágóhidasok vadászok, az ő hatásukra lettem én is azzá, és vált szenvedélyemmé a vadászat. Megkedveltem, és időnként, ha alkalmam nyílik rá, akkor komolyabb vadásztúrákon is részt veszek. Idén októberben, valamint három évvel ezelőtt jártam Dél-Afrikában nagyvadvadászaton. De távolabb is voltam, például Ausztráliában. Európában Spanyolországban, Ausztriában, Romániában és persze Magyarországon meg olykor idehaza is eljárok vadászni.

Ausztráliában lőttem egy szarvast, a trófea belefért a nagy utazótáskába, ami kemény műanyagból készült, de a repülőtéri csomagmozgatásnál mégis összetört. Szerencsére az agancsnak nem lett baja, és a vámon sem akadékoskodtak, átengedték, volt róla papírom, hogy legálisan lőhető vadról van szó.

A vadásztúrákról, így Afrikából is a vadászatok szervezői Budapestre küldik a trófeákat, ahol egy ügyes preparátor elvégzi a koponyák, a bőrök kikészítését, montírozását, és azután kerülnek ezek a falra. Külön helyiséget tartok fenn a trófeák számára.

– Mi vonzott Dél-Afrikába?

–Három éve megkedveltem az egzotikus afrikai tájat, ahol sokféle nagyvadfajra lehet vadászni. Barátnőmmel nyolc napot töltöttünk október elején az ország keleti részén, ahol akkor még tavasz volt, és mire nálunk beköszönt a tél, ott kezdődik a nyár, így hát 25-30 fokos meleg fogadott bennünket. Belgrádból Dubaiba mentünk, ott szálltunk át, és végül 13 órás repülőút után érkeztünk meg a fővárosba, Johannesburgba, ahol már várt a vadász szafari szervezője. Dél-Afrikában nagyok a távolságok, a reptértől még ötszáz kilométert autóztunk keletre, a Szvázifölddel határos területre. A szálláshelyünk Piet Retief településtől 40 kilométerre volt, és a tágabb környéken vadásztunk.

A vidék változatos: dombos, lankás, mocsaras, szavannás területek váltják egymást, és jelentős mezőgazdasági termelés is folyik a térségben. Itt, a Komati folyóban sikerült elejteni egy termetes vízilovat, amit viszonylag jutányos áron megkaptam, mivel a 2,5 tonnás állat sok kárt okozott a helybeli farmereknek. Ahogy nálunk a vaddisznók, ott a vízilovak dézsmálják a kukoricaültetvényeket. Jó puskával, karabéllyal sem könnyű elejteni a vízilovat, olyan vastag bőre van, hogy nem hatol át rajta a golyó. A fején, a szeme és a füle között van egy tíz centis, alig tenyérnyi felület, ezt kell szemből megcélozni.

A helyi lakosság nagyon megörült a vízilónak, segítettek partra húzni és megnyúzni, a feje és a bőre kivételével a többit elvihették, előszeretettel fogyasztják. Az asszonyok nagy vödrökben vitték haza a húsát és a szalonnáját. Hatalmas agyara volt az általam elejtett példánynak. A vadászat szervezőitől tudom, hogy a Dél-Afrikában lőtt legnagyobb agyarú ötven víziló között van, amelyiké meghaladja a harminc hüvelyket, azaz 76 centimétert. A hatalmas vízilófejet is kipreparáltatom, Budapestre küldik a preparátoromhoz, aki aprólékos munkával fogja kikészíteni, hogy a falra kerülhessen a trófeaszobában. Az egyhetes vadásztúrán lőttem még kafferbivalyt, ami szintén igen nagy testű vad, többféle antilopot, az általában víz közelében tartózkodó nagy kudut és impalát, valamint varacskos disznót is.

Repülős vadásztúrákra nem viszek magammal fegyvert. Nemcsak azért, mert macerás az engedélyek beszerzése, hanem mert átszállás alkalmával, a csomagok le-fel pakolásakor megtörtént, hogy egyik/másik vadászkollégámnak elkallódott a fegyvere. Amikor például Spanyolországba utaztam többedmagammal ibériai kőszáli kecskét lőni, átszállásnál a csoportunk egyik tagjának Zürichben maradt a fegyvere, csak a visszaút alkalmával jutott hozzá. A helyi vadászatszervezőktől bérelek puskát, amit előtte belövök, beállítom a szememhez, amiben nagy segítségemre van a korábbi sportlövői rutinom. A vadásztatónak is érdeke, hogy célba találjak a fegyverrel.

– Itthon merre vadászol leginkább?

– Tagja vagyok a magyarkanizsai vadászegyesületnek, bár a társas vadászatokon ritkán veszek részt. Évente egy alkalommal, Csóka határában is vadászom, az ottani vadásztársak meghívására.

Vajdasági vállalkozókkal négyen összefogtunk, és Magyarországon a Vértesben kibéreltünk egy ezerhektáros vadászterületet, ahol évente száz vadat lőhetünk. Eszterházy gróf vadászterülete is e vidéken volt, Csákváron áll a gróf vadászháza. A bérelt területen mi négyen lőhetünk vaddisznót, őzet, szarvast, muflont. Az évi száz vad között van 32 trófeás és 68 tarvad. Ez a Magyar Állami Erdőgazdaság vadászterülete, amelynek gondozását két személy látja el, etetik a vadat, és amikor vadászni megyünk, ők a kísérőink. Úgy ismerik a területet, mint a tenyerüket, tudják, hogy merre milyen vad mozog. A trófeákat bírálati lappal ellátva kapjuk meg.

Forrás: Magyar Szó