Sokan megkísérelték már, hogy megmagyarázzák vadász mivoltukat olyanoknak, akik életükben nem űztek vadat. Ez általában nem sikerül. A vadászat megfoghatatlan érzéseket gerjeszt minden vadászban; ezt az érzésvilágot leírni, ezt a tevékenységet észérvekkel megindokolni lehetetlen. Nekem sem az a célom, hogy valamiféle önigazolással álljak elő. Csak azt szeretném elmondani, hogy a vadászat – amely a legősibb foglalatosságok egyike – milyen felelősséggel jár. Vadásszá apám oltott be. Ő vitt magával az erdőre, cserkészetekre, lesre, már hatéves koromban. Az ezerarcú erdő mindig új izgalmakkal ajándékozott meg, mindig más és más kalandban volt részem. A természet sosem ismétli önmagát.

Mint a szivacs, úgy szívtam magamba az új ismereteket. Csaknem ötven év erdőjárás után még mindig csak tanulom a természetet, még mindig újat ad az erdő, akárhányszor csak kimegyek. Ennek titka pedig a gyermekkori injekcióban keresendő, amit apámtól kaptam. Az injekció hatására megtanultam, hogy mit nézzek, mit keressek a természetben. Megértettem, hogy a részletekre is figyelni kell. Apám kedvenc mondása volt: "Ne csak az erdőt nézd, lásd a fát is, és a fán élő apró bogarakat."

A természetben minden mindennel összefügg, egy-egy részlet harmonikusan illeszkedik valami máshoz, és az egész egy nagy, tökéletesen működő egységet alkot. Aki ezt keresi, az élmények kimeríthetetlen tárházát leli meg a természetben. Az injekció legvégső hatása pedig az volt, hogy megértettem: az ember is ennek a nagy és harmonikus egységnek a része, tehát felelőséggel tartozik a fennmaradásáért.

Gyilkos szerelem

Hogyan lehet gyilkos egy olyan ember – mert sokak szemében a vadászat nem más, mint gyilkolás –, aki szereti a természetet, az állatokat? A laikus embernek ez érthetetlen. A tévedés ott van, hogy a vadászat nem gyilkolás, bár kétségtelen, hogy valamilyen állat elejtésével jár. Ha az emberre úgy tekintünk, mint természeti lényre, akkor kétségkívül a ragadozók közé kell sorolnunk, méghozzá a csúcsragadozók közé. Szerintem az ember leginkább a medvéhez hasonlítható. A medve a természettel harmóniában éli életét, bogyókat, erdei gyümölcsöket csipeget, és szemmel láthatóan élvezi, szereti környezetét, de néha vérengző ragadozóvá válik. Ilyenkor könyörtelen. Ennek ellenére nemcsak elfogadjuk, de még szeretjük is. Hogy miért? Mert a medve sosem öl ok nélkül, ahogyan az igazi vadász sem. Az utolsó kétszáz év társadalmi fejlődése olyan változásokat hozott, amelyek negatív hatással voltak az élővilágra. Az iparosodás, az urbanizáció leszűkítette a vadon élő állatok életterét. Az   európai csúcsragadozók (farkas, medve, hiúz stb.) nagyrészt kipusztultak. Hiányuk felborította a természet egyensúlyát. Az ember az egyensúlyhelyzet javítása érdekében a ragadozók helyébe lépett, és ehhez a vadászat eszközét hívta segítségül. A vadászat manapság már nem annyira az élelemszerzés, mint inkább az állományszabályozás eszköze. Ez ma szükséges, és semmiképpen sem nevezhető oktalan gyilkolásnak. A természet szeretete és a relatív egyensúly fenntartása érdekében igenis kell vadászni.

Vadhajtások

Mint mindenben, a vadászatban is vannak vadhajtások. Vannak olyan magukat vadásznak nevező emberek, akik a vad elejtését egyszerű céllövészetnek tekintik. Kérkednek lőtudásukkal, mennyiségi eredményeikkel, a vaddal kegyetlenül vagy tiszteletlenül bánnak. A sajtó aztán szívesen ír az ilyen esetekről, elítélve a történteket. Csak egyet felejtenek el hozzátenni: hogy az ilyen emberekre a vadászok népes tábora is megvetéssel tekint.

Manapság a vadászat leginkább szanitéckedés. Miközben évente egy bizonyos kvótát terítékre kell hozni a különböző vadfajokból a kívánatos egyensúly fenntartása céljából, nem mindegy, hogy mely egyedeket lőjük ki. Az egészséges és életerős állomány érdekében elsősorban a selejtet kell kigyomlálni, és ez értő szemeket, nagy vadismeretet és nem kevés önfegyelmet igényel. Van olyan ember, akinek a fegyver birtoklása és használata azt a téves érzést adja, hogy uralja a természetet. Valójában azonban éppen fordítva van, a természet hamar bebizonyítja, hogy hatalmasabb nálunk, hisz a mértéktelen puskázás mindig visszaüt, és végül az ember szenvedi kárát. Nem szabad hát túllőni a célon, a meglévő javakkal nagy felelőséggel kell bánni. Gazdálkodni kell. A vadászfegyver ennek az eszköze.

A vadászokat gyakran éri a vád, hogy trófeagyűjtési szenvedélyük miatt a legszebb, legértékesebb egyedeket szedik ki az állományból. Ez sem igaz ilyen formában. A trófeakultuszt is az ember találta ki és tette az egyes vadfajok mesterséges értékmérőjévé. Tegyük hozzá, egyáltalán nem biztos, hogy helyesen. A természet az evolúció során megalkotta a maga saját szelekcióját, amely szerint – ezt sok példa igazolja – nem mindig a legnagyobb agancsot viselő hím egyedek a szaporításra kiválasztódó, legéleterősebb példányok.

Trófeavadászat

Kétségtelen, hogy a jó fizikum, az erős csontozatú testi felépítés szerepet játszik a jó agancsok növesztésében, de a valóságban az agancs nagysága főként a táplálékviszonyok alakulásától függ. (Erre csak egy hétköznapi példát említek: a gyenge képességű hegyvidéki őzbak háznál történő felnevelésekor fantasztikus, a legjobb alföldi bakokat is meghazudtoló, nagy agancsot képes növeszteni, és ennek oka egyértelműen a megváltozott, az erdeinél sokkal kedvezőbb táplálék-összetétel.) Tehát valóban nem mindig a legnagyobb szarvat, agancsot, agyart viselő vad a legalkalmasabb a kiváló utódok nemzésére.

A trófea minőség szerinti értékelésére mégis nagy szükség van. Már csak azért is, mert pillanatnyilag nincs ennél jobb értékmérőnk.

A vad által viselt agancs az egyetlen olyan külsőleg is jól felismerhető jel, amelyből a vadász következtetni tud az adott vad képességeire, egészségi állapotára. Az agancs bírálata alapján történő válogató selejtezés tette lehetővé, hogy az elmúlt fél évszázadban Magyarországon és Európa jó néhány más országában is bekövetkezett a vadállomány jelentős minőségi javulása.

A vadászok tehát felelőséggel, jól sáfárkodtak a kezelésükre bízott vadállománnyal, napnál világosabban bizonyítják ezt azok a trófeák, amelyek világhírnevet hoztak az országnak.

A nagy agancsot viselő vad kilövése nem feltétlenül baj vagy természeti károkozás. Lehet persze az is, ha a szép trófeát ígérő vadat nem jó időben, például fiatal korában ejtik el. A hozzáértők tudják, és a vadászoknak ezt tanítják is, hogy az agancsképződés idős korban kulminál, tehát a legnagyobb agancsot viselő vad általában már megtette a tőle telhetőt a fajfenntartás érdekében. Ilyenkor már elejthető anélkül, hogy ténylegesen kárt okoznánk, mert a vad fizikai érettsége nem esik egybe a legnagyobb agancsok képzésének idejével. Az igazi rosszat a vadász akkor tenné, ha fiatalabb éveiben ejtené zsákmányul az ígéretes példányokat, de a természet iránti felelőssége tudatában igazi vadász ilyet nem tesz.

A trófeagyűjtés pedig nemes dolog, nem más, mint az élmények örökkön való megőrzésének módja. Minden falra felakasztott agancs egy-egy élményt örökít meg, és a vadász úgy fejezi ki háláját a természetnek, hogy nem felejti el, amit kiváltságosként kapott tőle.

A vadászat motorzúgás

Téved, aki azt hiszi, hogy a vadászat pusztán a vad elejtése. Ennél sokkal több. Az előbbiekből már kiderült, hogy idetartozik a természet kincseivel való felelősségteljes gazdálkodás is, de az arra érdemes vad óvása, nevelése és etetése is.

Manapság a vadászok sokat tesznek az erdő és a benne élő állatok megvédéséért, és nem csak azzal, hogy visszafogottan, mértékkel használják a puskájukat. Etetnek, földet művelnek és takarmányt termesztenek a vadnak, küzdenek a vadállományt tizedelő betegségek és kórokozók ellen, őrzik az erdő nyugalmát, és védik a vadat az orvvadászoktól. Mindezt ingyen (sőt saját költségükön), elkötelezetten, önszántukból teszik, mert szeretik a vadat.

Ma tehát a vadászat sokkal inkább vadvédelmet, gondoskodást jelent, mintsem tényleges vadászatot. Amikor a vadász az erdő felé veszi az irányt a terepjárójával, a falu szélén gyakran összesúgnak: na, az úrvadász már megint megy ki vadászni. Nem látják, hogy a kocsi csomagtartójában ott lapul két zsák takarmány, amit az etetőbe visz a zöld kalapos. A laikus közvélemény a vadászat eme szürke, dolgos oldalát kevésbé ismeri, mert nem ez a látványos része. Enélkül azonban nem lehetne a jelenlegi természeti állapotokat sokáig fenntartani, márpedig a cél az, hogy unokáink is lássanak őzet és szarvast az erdőben.

Ezért a nemes célért elsősorban a vadászok tesznek igen sokat. Széchenyi Zsigmond, a nagy magyar vadász és vadászíró mondta volt: "A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás." Én Széchenyi mondását így módosítanám: a vadászat főleg motorzúgás, és csak kevéssé puskadörgés.

Cseterki Imre, a Safari Club International közép-magyarországi elnöke

Forrás: Magyar Hírlap