Solymászni megyünk fel a gátra, a Szamos kanyarulatába. Rettenetesen pocsék az idő, apró szemű eső szitál, a legvastagabb kabát alá is bebújik a hideg. Oláh László azonban rá se ránt, vékony kis dzsekijében türelmetlenül pislant hátrafelé, hogy hol vagyunk már, mit kell kerülgetni azokat a pocsolyákat!? Vándi, a sólyom is nyugtalan.
Most ugyan még hallgat, peckesen ül gazdája karján, de amikor kilépünk a gyümölcsösből, s megindulunk felfelé a gátra, egészen tűzbe jön. Hát még amikor felkerül lábára a jeladó! Éktelen vijjogásba kezd, s már repülne is, de a gazdája még nem hagyja, az eget meg a szelet kémleli.
– Mindig széllel szembe igyekszik felszállni, s két-három kör után fog rácsapni a galambra – magyarázza Oláh László, aki amúgy a szamosbecsi gátőr, kertje lejár a Szamosra.
Nagy kanyart ír itt le a folyó, a part egy része szántó, a másik része meg sűrű ártéri erdő, kiváló terep a vadászatra. A magasban vadkacsák repülnek, ijedten húznak távolabb, pedig tőlünk nem kell félniük, hiszen nincs nálunk semmiféle fegyver – hacsak Vándit nem nézik annak, aki ingerülten toporog a gátőr karján, sziszeg, fújtat, de nem értük még el a reptetés helyét.
– Amikor elengedem, két dolog történhet. Tapasztalatom szerint elengedés után vagy rögtön a vadászpozíciót veszi fel, és megkezdi az emelkedést vagy leül a töltésre.
Oláh László olyan madárral vadászik, amelynek régebben aranyban mérték az árát. Ma egy kicsit olcsóbb, de még így is sokkal értékesebb a legtöbb vadászfegyvernél, s mennyivel más sólyommal cserkelni! Puskája ugyanis szinte mindenkinek lehet, egy sólyom viszont igazi társ. Rengeteg örömet lel benne az ember, igaz, nagyon kényes, figyelni kell minden mozdulatára.
De házigazdánknak nagy gyakorlata van már ebben, hiszen amióta csak az eszét tudja, mindig voltak „nem ember” barátai. Hétéves korától fogva szenvedélyesen érdekli minden, ami a természetben történik, de ő nemcsak passzív szemlélő, hanem az ottani történések aktív résztvevője.
– A megye túlsó felében, Nyíribronyban voltam gyermek, ott figyeltem fel először a ragadozó madarakra. Álltam a kertünk végében, és a távolban felfedeztem egy repülő sast. Nemsokára a fészkét is megtaláltam. S milyen a gyermek, nekem abba okvetlenül bele kellett néznem! Igen ám, de nagy volt a fa, felmászni meg nem tudtam rá, elcsentem hát otthonról egy kisbaltát, és nekiálltam kivágni a fát. Egy hétig kopácsoltam, mire kidűlt, s én rohantam boldogan a fészekhez. De az sajnos nem sas-, hanem szarkafészek volt.
– Mit szólt a kivágott fa gazdája?
– Akkor még téeszvilág volt, közös tulajdonban minden. Komolyabb dolgokért se szólták meg az embert. Az első fajtatiszta agarunkat is valami hasonló módon szereztük. Apám tudta, hogy bolondja vagyok az agaraknak, de pénzünk nemigen volt rá. Akkoriban a szovjeteknek szánt almát a termelőszövetkezetek Tuzsér vasútállomásához vitték, ahol mindenféle külön kis üzletek is köttettek. Apám is szerzett valamilyen módon 1200 almásládát, amiért kapott egy gyönyörű agárkölyköt. Attól kezdve kisebb megszakításokkal vagy harminc éven át mindig volt agaram. Pár éve hagytam fel a tenyésztésükkel, amikor letettem a vadászvizsgát, és beléptem egy vadásztársaságba, ahol nem nagyon kedvelik az agarászokat, mert tudják, a legtöbb orvvadász is egyben.
Kutya nélkül azonban nem élet az élet, áttért hát a vizslákra. Most is van két pár drótszőrű magyar vizslája meg egy tucatnyi kölyök, de már majdnem mind gazdára is lelt.
A világ számtalan pontjára viszik őket, az egyik tavalyi kölyke épp most nyerte meg Kanada nemzeti bajnokságát. Eleven jószágok, minden alkalmat kihasználnak, hogy játszhassanak. Nemrég például az ülőfáján bóbiskoló sólyomba kötöttek bele, ám Vándi nem hagyta magát. Gazdájuk már csak az óriási hangzavarra figyelt fel, szerencsére komolyabb sérülések nélkül ért véget az udvari összecsapás. Pedig nagyon rossz vége is lehetett volna, hiszen a sólyomnak elég, ha csak egy-két tolla megsérül, máris vége a dalnak.
Pontosabban a vadászatnak, mert a sólyom tolla nem regenerálódik, ezért kell odafigyelni nagyon a vedlésnél is.
Ma már ezt mind tudja, de persze neki is meg kellett fizetnie a tanulópénzt. Első „vadászmadara” egy ölyv volt, amelynek ő mentette meg az életét, de az ölyvet nem lehet vadászatra megtanítani. A héját viszont igen! De hol szerezzen héját egy kezdő solymász?!
Megvámol egy fészket. Csakhogy nem mindegy ám, mikor, mert a kis héját addig érdemes kiszedni a fészekből, míg el nem kezd nőni a szárnytolla. Ez általában a tizenkettedik napra tehető. Ha addig sikerül megszerezni, az embert tekinti majd a társának, s be lehet tanítani.
Neki sikerült, ám a héja öntörvényű madár! Egy vadászat után úgy döntött, hogy jobb neki
a szabad élet.
Így járt a labrador kutyáival is. Egy nyitva felejtett kiskapun megszöktek, azóta sem látta őket. Pedig természetesen azok is fajtatiszta, törzskönyvezett jószágok voltak. De azok voltak a husky kutyái, s azok a mangalicái, a pávái, a postagalambjai is, mert – mint mondja – „a mi udvarunkon csak a veréb nem törzskönyvezett”.
Köztük is a fejedelem azért Vándi, a vándorsólyom, akinek hamarosan apró jeladó kerül fel a lábára, s ettől egészen izgalomba jön. A gazdája nem is feszíti tovább a húrt, engedi, hadd menjen. A sólyom lassú körözésbe kezd, egyre feljebb és feljebb megy, amikor Oláh László elengedi a magával hozott galambot. Az nyomban hazafele veszi az irányt, a sólyom meg utána. Szinte fütyül a szárnya, amint a galambra csap. Szállnak, fröccsennek a tollak, de a galamb nem esik le.
Visszafordul, a nyílt terepről az ártéri erdő felé veszi az útját. A sólyom utána, de oda már csak a vadászvére viszi, ott már megmenekült a galamb. Hála Istennek, mondjuk, és Oláh László sincs elkeseredve. Félmaroknyi nyers húst ad kárpótlásul Vándinak.
– A régi mondás szerint a héja a vadász tarisznyáját hizlalja, a sólyom pedig a lelkét gyönyörködteti.
Forrás: Szabadföld
