A hét végén ismét benépesült Ion Ţiriac üzletember vadászbirtoka a Bályok községhez tartozó Nagyalmás mellett. A bulvármédia mészárlást szajkóz, a helyiek szerint nem árt a vadállomány ritkítása.
Akárcsak az előző hat esztendőben, idén sem maradt el a Ion Ţiriac egykori teniszező, vállalkozó, üzletember által szervezett vadászat a Bályok község területén (is) lévő birtokon. A bulvármiédiának mint egy falat kenyér, úgy kell a felhajtás a januári uborkaszezonban, pedig az első év kivételével – amikor még úgy–ahogy bebocsátást kaptak az újságírók az eseményre, ám nem a „házigazda” elvárásainak megfelelően tudósítottak róla – a kapun belülre csak az arra engedéllyel rendelkezők léphetnek. A helyzet azóta sem változott, ha a hírért nem lehet bemenni, akkor ellenben felértékelődik minden, ami onnan „kiszivárog”.

Egykori hajtó az út mellett

Szombaton Bályok felé haladtamban, még jóval Margitta előtt egy férfi integetett az országút mellett, alkalmi utazás reményében. Felvettem, s mint kiderült, mindketten jól jártunk. Beszédbe elegyedtünk, szó szót követett, és meg kellett állapítsam: valószínűleg Szalézi Szent Ferenc, az újságírók védőszentje vezette az utamba, mert kiderült, szinte azonos az uticélunk, ő pedig korábbi pár esztendőben tagja volt annak a hajtó–csapatnak, mely a vadakat a puskavégekre tereli. Mostanában jobbára külföldön tartózkodik, építkezéseken vállal munkát. Bár nem tartozik szorosan a témához, de érdemes elmondani, hogy akár Cseh– , akár Olaszországban, akár Ausztriában dolgozik, mindig román vagy romániai, de legalábbis románul tudó a munkavezető. Így „külföldiül” nem is kell tudjon, mondta, a boltban meg nem kell beszélni, csak fizetni. Itthon bizony nagyon nehéz az élet, tette hozzá, felemlítve, hogy a Bályoki vadászatokon, mint hajtó, évekkel korábban 100 lejt kapott napjára.

Zsákmánykutatás

Éppen ezért nem volt, ma sincs hiány jelentkezőkből. A pénz mellé pár fácánt is kaptak, tudom meg, amit hazavihettek. Sőt, ha az ember „jól forgatta magát” annak a módját is megtalálhatta, hogy több zsákmányhoz is hozzájusson, de részleteket nem modott. A vadászatra egyébként úgy készülnek, hogy erre az alkalomra nevelik a kilövendő állatokat, legyen az vaddisznó, vagy fácán. A madarakat ketrecekből reptették fel a vadászoknak, de megesett, hogy azok olyan kövérek lettek a fogságban, hogy pár méter után nem bírtak tovább repülni. A hajtók dolga az elejtett vadat felkutatni, összeszedni. Ez főleg a fácánoknál macerás, ha a madár bokrok közé zuhan. A zsákmányt aztán a vadászbirtok kastélyához kellett vinni, ahol sorba rendezték azokat, és kezdődött a fotózkodás, videózás, elevenítette fel emlékeit újdonsült ismerősöm. A trófeák lekanyarítása után a feldolgozott húst szociális intézmények kapták – ez ma sincs másképp. A fácánra söréttel vadásznak, ennek következtében „nem győztük köpködni a sörétet, amikor ettük a húsát”, mondta a korábbi hajtó.

Nem bízták a véletlenre

Megtudtam még, hogy annak idején, amikor a Ceauşescué volt a vadásztanya, az erdő fái között úgynevezett terelő ösvényt alakítottak ki: a fákra léceket szegeztek, melyek egyre közelítettek egymáshoz. Ha a megriasztott vaddisznó belement egy ilyen „tölcsérbe”, az egyenesen az annak végén lévő vadászleshez irányította, ahol a vadásznak már nem volt nehéz dolga... Azt nem tudom, ma is így van–e, de feltételezem, az illusztris vendégeket nem ösztökélik nagy erőkifejtésre. Bályokon át vezet az út Nagyalmásra, a falu határában van a Ţiriac–féle vadászbirtok. Ha nem tudnám, akkor is rájöhetek, hogy jó felé megyek, mivel a két település közötti Berettyó–hídnál két akkora, idegen rendszámú terepjáró elől kell félrehúzódjak a latyakos úton, hogy azok küszöbe volt kábé olyan magasan, mint az én ülésem. Gondolom, ezek nem gyakoriak errefelé...

Jövőre ugyanitt, ugyanezt

Mintha nem is telt volna el egy év, a bejáratánál ugyanúgy rostokolltak a hét végén az országos televíziós csatornák parabolaantennás autói, mint tavaly januárban. A változás egyértelmű jele volt, hogy míg tavaly sárban tapostunk, most havas–latyakos idő volt, ám ugyanúgy nem lehetett a kapun bejutni az újságíróknak, mint a korábbi években sem, de ezt már senki meg sem próbálja. Egy–egy stáb kicsit araszol a kerítés mentén ide–oda, a kamerákat beirányítják az erdő felé, ahol persze semmit nem látni a dombo(ko)n túli eseményekből. Pár kamera a hó elől letakarva pihen állványán, a kapura irányítva, hogy bármikor „élesíthető” legyen, ha történne valami. Ez a „valami” pedig, hogy néha egy–egy gépkocsi, kisteherautó kijön, vagy bemegy. Pár falubeli gyerek is feltűnik kutyák kíséretében, nekik a hírvadászaton lévők jelentik a látnivalót. Hogy mi történt a kerítésen túl? Részletek bizonyára „kiszivárognak” majd, ahogyan az lenni szokott. A kollégákkal pedig akár így is búcsúzhattunk volna: jövőre veletek ugyanitt – ugyanerről.

Forrás: Erdély Online