Az elmúlt héten a Magyar VADÁSZLAP is beszámolt egy, a Pilisi Petőfi Vadásztársaság területén történt sajnálatos esetről, amelynek során kedvüket és idejüket terepmotorozással töltő fiatalok egy sutát addig űztek „gépsárkányaikkal”, amíg az a stressz és a kifáradás hatására el nem pusztult.
Ezzel nem csak egy vadat, hanem mivel a sut vemhes volt, mindjárt három védtelen jószág halálát és a társaság számára jelentős anyagi kárt is okoztak.

A vadkárról sok szó esik, de általában a vadban okozott kárról csak a vad-gépjármű ütközések kapcsán hallunk. Ez azonban sajnos nem egyedi eset. Főleg a székes fővárosunk és a nagyobb városok környékén elterülő vadásztársaságok ennek elszenvedői. A vadászok sok mindenkivel osztoznak élményeik mezején: lovasokkal, biciklistákkal, kutyasétáltatókkal, mezőgazdasági munkásokkal, kirándulókkal. Az együttélés persze nem zökkenőmentes, de, ha a felek mutatnak némi együttműködésre való hajlandóságot, akkor a felmerülő problémák minden esetben kezelhetők.

A gépesített természetjárók, a motorosok, quadosok vagy terepjárósok tevékenysége viszont már keményebb dió, mert velük sokszor nem is találkozik a vadász, csak hallja őket, látja a nyomukat, vagy ha össze is futnak, azok legtöbbször elsuhannak mellette „hangosan hörgő paripáikon”. Az azonosításuk szinte lehetetlen, hiszen sokszor nincs rendszám a járműveken, vagy ha van, akkor 10 centis sárréteg borítja és leolvashatatlan.
 

Ellenük védekezni a legnehezebb, míg az előbbi erdőjárók számára tájékoztató táblákat helyezhetünk ki, amiket jó szerencsével el is olvasnak és a bennük foglaltakat meg is fogadják, vagy személyesen figyelmeztethetjük őket, addig a „rally-betyárokkal” nem sokat kezdhet a vadját féltő vadászatra jogosult.

A mezei őrszolgálatokkal és a rendőrséggel szoros együttműködésben mutatkozik némi remény (de ne kergessünk vágyálmokat), pár példa azért már volt rá, hogy így a természetkárosításnak elejét lehetett venni.

Véleményem szerint a területen valófolyamatos jelenlét – ahogy a vadkár esetében – itt is célravezető lehet, illetve a helyi önkormányzatokkal közreműködve olyan területek kijelölése a városok külterületén, ahol legálisan hódolhatnak szenvedélyüknek, úgy, hogy nem tesznek kárt a turistautakban vagy az erdők-mezők vadjaiban. Külföldön számos ilyen parkot hoztak létre, pontosan azért, hogy ellenőrzött környezetben és ne az érintetlen természetben hajtsák a gépeiket. A figyelemfelhívás és a szüntelen tájékoztatás lehet még a másik eszköz, amit ha elég ideig „mantráznak”, előbb-utóbb majdcsak megértő fülekre talál.

Forrás: Vadászlap