Egy jó vadászkönyv bemutatójára való készülődés izgalma felér egy vadászatra való készülés izgalmával, különösen akkor, ha a könyv a „Remetekanokról“ szól.
Igaz, jó barátom Bozóki Laci balatonföldvári könyvbemutatójához otthonomból csak egy „sörétlövésnyire“ kell kimozdulnom, ami számomra - így otthonát „gyalogosan becserkészve“ - megkönnyíti a házigazda szigorú elvárásainak megfelelő társasági hozzáállást.
Otthonának levegőjéből a szakma illata árad. Megérzi ezt azonnal az is, aki először lép ebbe a műhelybe.
Mert e lak egy életút sűrítménye, amelyben ötvöződik a kedvtelésből való élménygyűjtés és a megélhetésért folytatott kenyérharc, a gyermekként mindenre rácsodálkozó amatőr természetbúvár, és a földrészeket hivatásos vadászként meghódító „kőkemény“ profi.
A 4 földrész trófeáit bemutató falakon az egyik legnagyobb darab az agyarasoké,  mint ahogy vadász szívének is nagy darabja az agyarasokról szól. Remetekanok villogó „bicskái“ néznek ránk a falakról, melyek e dermedésből új könyvének lapjain elevenednek meg újból és „surranó árnyakként“ jönnek és mennek az elmúlt 50 vadászév időtengerében.
Emlékek és élmények, amik a múlthoz kötődnek, tapasztalat és hitelesség az, amit az új könyv lapjain a jövőnek meghagynak.
A könyv alappillére a „vagy igazat, vagy semmit“ – kittenbergeri hagyaték, melyben az iskolás gyerektől a kényes ízlésű szakemberig mindenki megtalálja benne a magáét.
Mert mindenkinek írta!
Mert élménydús, tanulságos és szakmailag pontos.
A város általános iskolájában a gyereksereg szájtátva hallgatta élményeit órákon keresztül.
De a város nem csak a gondolatait fogadta be, hanem trófeagyűjteményét is.
A város polgármestere a könyvbemutatón személyesen vette át az örököslevelet, ha László egyszer végleg leteszi kedvenc Mauserét, gyűjteményét a város méltó módon a Széchenyi család villájában, a „Kulipintyó“–ban helyezi el.
De addig, reméljük, még sokszor eldördül a Mauser.
A szép kiadású könyv, finom lapjairól a szakma nagy, megbecsült elődjei köszönnek vissza egy-egy jellegzetes mondattal, tekintenek ránk egy-egy jellegzetes pillantással.
A könyv külön értéke, hogy az élményeket a könyv végén szakmai summa követi.
A könyvbemutató legvégére már csak a „Remetekanok“ maradtak, és mire a szekszárdi vörös a kancsóban elapadt, a faliórán a mutatók a holnap felé  fordultak,  - miképpen mi is - a ház ajtaján kilépve azt mondtuk:
László! Várjuk a folytatást!
Kedves Vadászbarátaim!
Ez a könyv nem egy „délibábos pocsolyán történő ladikozás“!
Ajánlom tehát e könyvet mindenkinek, annak is, aki érti, de főleg annak, aki nem, hogy „másképp nem érdemes!“

Forrás: ForetPress