A környezeti és technikai változások közepette kiemelten fontos ügyként kezeljük a magyar vadászati kultúra hagyományainak megőrzését. Az Éltető hagyományaink sorozatunk is erről szól, amelynek egy korai cikkét olvashatják.

Terítéken az új vadász első vadja. Szerencsére nem kapitális őzbak, gímszarvas vagy dám, merthogy újabban az ilyen, sokakat megbotránkoztató kezdet se ritka. Egy süldő fekszik a búzában. Az elejtő keze-lába még mindig remeg. A történésnek híre megy, a vadászház udvarán az esti vadászat minden résztvevője a szerencsés vadászt várja. Avatás lesz. Már fel is lobbant a máglya lángja…

A vadászható vadfajok első példányának elejtéséhez világszerte szokások, szertartások kötődnek. Namíbiában keresztet rajzoltak birtokba vett impalám vérével a homlokomra, Felvidéken, Vágtornócon nagyvadnak kijáró módon fektettük terítékre vadpulykámat, mely felett aztán vadásztőrrel érintették a vállam, gratuláló és intő szavak kíséretében.

A mi szokásrendünk szerint vadfajonként jelképes botütéssel avatjuk vadásszá az ifjú vagy kezdő nimródot. A sikeres vadász a terítékre hozott vadra hasal, az avató személy pedig az avatópálcával történő érintések által a vad szenvedésére, valamint a vadászat írott és íratlan szabályai betartásának a fontosságára emlékezteti. A „megbüntetés” általi vadászavatás gyakorlata a távoli múltban gyökerezik. Vadászó őseink ezzel a spirituális aktussal az elejtett vad szellemét, illetve az „égieket” igyekeztek megbékíteni.

A vadászavatás mikéntje visszatérő vitatéma. A vita tárgya nem az avatás szükségessége, hanem kivitelezésének milyensége. A „megvesszőzés”, a fenékre verés könnyen megalázó lehet, brutalitássá fajulhat, a kulturált lebonyolítás ugyanakkor életre szóló élményhez juttatja azt, aki átélte. A Marosvásárhelyen 1922–1931 között megjelenő Vadász Újság egyik 1926-os lapszámában „Régi vadászszokások” címmel közölt cikket, melyben egyenesen a vadász felszentelésének nevezi a kezdő vadász első vadja feletti felavatását.

„A felszentelést vagy a jelenlevő legmagasabb rangú hivatásos vadász, vagy ha ilyen nincs, a legidősebb öreg vadász hajtsa végre, aki egy-egy rövid dikciót is intézhet a felszentelendőhöz, lelkére kötve, hogy igyekezzen minden tekintetben korrekt vadásszá lenni, díszére válva majdan az őt befogadó vadászgárdának.”

Az aktus lényege ma is ez. Az avatás nem „buli”, nem bolondozás, hanem ünnepi esemény, tehát úgy is kell hozzáállni. Igényes teríték, tekintélyes avató személy – aki természetesen már ejtett el abból a vadfajból, mely felett a szertartás zajlik – és erkölcsi elvárásokat megfogalmazó „útravaló”. A szertartás eszköze, az avatópálca megdátumozva akár kedves emléktárgy is lehet.

Ünnepek nélkül sivár lenne az életünk. Ünnepinek azonban csak az az esemény tekinthető, melynek spirituális üzenete is van. Amely irányt mutat és megerősít. A vadászavatás erkölcsi üzenetét illetően Reisenthal útmutatása örök érvényű. „Az legyen a vadász nemes törekvése, / hogy a vadat szeresse és védje, / vadásszon, mint törvény s szokás kívánja, / és teremtményeiben a Teremtőt lássa!”

Forrás: Nimród