Véleményem szerint, ha a hazai vadászat méregdrága sporttá, azaz luxuscikké silányul, akkor annak káros természeti és társadalmi hatásai lesznek. Gyula unokabátyám nagyapja az egyik legismertebb ívhegesztő kisiparos volt a két világháború közötti Budapesten, aki 1945 után egy állami vállalathoz volt kénytelen elmenni alkalmazottnak, mert a rendszer nem tűrte a magánvállalkozásokat. Ennél a vállalatnál volt egy villanyszerelő és egy esztergályos barátja, akikkel együtt űzték a vadászat szenvedélyét. A vállalatnak volt vadásztársasága, valamint vadászterülete a Bakonyban és egy településektől távol eső vadászháza az erdő közepén, ahova a barátok és családjaik gyakran hetekre elvonultak a nagyvilágtól. Géza barátom nagyapja pedig az ország északi szegletében, az egyik bányászok által alapított vadásztársaság tagja volt évtizedekig, és a vadászterületen töltötte a szabadideje legnagyobb részét. A két hegyvidéki példa mellé lehetne említeni az ország minden szegletéből hasonló történeteket, amelyekben néhány évtizede még a teljesen átlagos foglalkozású és életszínvonalon élő embereknek is volt módjuk annyit és úgy vadászniuk, ahogy most csak keveseknek. Ezzel persze nem szeretném a rendszerváltás előtti, ezer sebből vérző politikai berendezkedést idealizálni és mentegetni, de kiindulásként érdemes innen ránézni, hogy a jelenben milyen lehetőségeink vannak. Valamint annak megértésére is kísérletet tehetünk, hogy az átlagember számára elérhető vadászati lehetőség és a vadgazdálkodási és természetvédelmi szempontok érvényesülése között milyen összefüggések lehetségesek.
Bár nem készült eddig pontos, hitelt érdemlő elemzés a 70 ezer magyar vadász által alkotott közösség szociológiai összetételéről, de azt kijelenthetem, hogy jelenleg (még) több ezer átlagkeresetű honfitársunk próbál rendszeres vadászati lehetőséget szerezni, amit a jövedelméből megengedhet magának. Ezen túl még ahhoz is veszem a bátorságot, hogy kijelentsem, közöttük nagyon sokan vannak olyanok, akiknek fontos a magyar vadászetika és a szakmai irányelvek betartása. Magyarán azokról beszélek, akiknek a vad űzése és elejtése önmagában még nem vadászat, hanem csak úgy tudják ezt annak nevezni, ha mindez a fenntartható vadgazdálkodás és természetvédelem jegyében, annak fontos részeként zajlik. Ezeknek a vadászoknak a várakozás vagy a cserkelés, a vad észlelése, az elbírálás és a lövés izgalmai és a siker örömei mellett kell a hasznosság tudata is, hogy azzal, amit tesznek, hozzájárulnak az adott élőhely állat- és növényvilágának sokszínűségéhez és fejlődéséhez. És ezek a vadászok jellemzően szeretnének sokat vadászni, minél többet területen lenni, mert tanulni, jobb vadásszá válni csak rendszeres gyakorlattal lehet.
Kétségtelen, hogy ebben a halmazban, tehát az átlagkeresetű vadászok táborában vannak olyan szerencsések, akik lakóhelyi, családi és baráti kapcsolataiknál fogva anélkül tehetik meg mindazt, amit az imént felsoroltam, hogy a családi kasszát kiürítenék. Őket félretéve, még mindig marad rengeteg vadász, aki szeretne sokat vadászni, de csak kínkeservesen talál a pénztárcájának megfelelő lehetőséget. Vagy nem talál és szögre akasztja a puskáját.
A fenntartható vadgazdálkodás és a természetvédelem együttes alapkövetelménye a magyarországi viszonyok között az, hogy megfelelő számú jól képzett és gyakorlott hivatásos vadász, valamint az etikai és törvényi szabályokat betartó sportvadászi közössége legyen. Ők közösen tudnak a szakami és etikai normáknak megfelelő vadgazdálkodás részeként hasznos vadászatot folytatni. Ez a leírás igaz lehet gazdag és nem gazdag emberre is, mert nem a pénz dönti el, hogy ki milyen tudású és habitusú vadász. Az viszont kérdés, hogy ha a jelenlegi tendenciák szerint tovább drágul a vadászat, így százak vagy ezrek hagyják abba, akkor a gazdagok köréből lesznek-e elegen, akik a helyükre lépve biztosítják a megfelelő létszámot?
A fenntarthatóság szempontjából persze fontos szerepük van a gazdag külföldi és hazai vadászoknak, akik szívesen fizetnek egy hétvégi vadászatért akár több millió forintot is, tehát ez az írás biztosan nem ellenük szól. Mert lássuk be, hogy számos vadászterület és az ott élő kiemelkedő minőségű vadállomány nekik, az ő pénzüknek köszönhetően tartható fenn.
A problémát inkább abban látom, hogy a hazai vadászati tarifák ehhez a prémium vadászati módhoz igazodnak, így, ha egy szerényebb anyagi lehetőséggel rendelkező vadász szeretne kevésbé értékes vadra vadászni, így is olyan árakkal szembesül, amelyek meghaladják a lehetőségeit. És akkor még örülhet, ha ilyen borsos áron fogadják süldőre vagy tarvadra, mert egyre több helyen az a vadászatra jogosult hozzáállása, hogy ilyen filléres vadért nem sétálgatnak a klienssel, inkább meglövetik a hivatásos vadásszal. Sőt a kevésbé értékes trófeás vad esetében is előfordul, hogy ha nem kel el a meghirdetett áron, akkor inkább azt is a vadőrre bízzák, vagy ajándékként hozzácsapják valamelyik sokat fizető vendég csomagjához vagy hétvégi élményéhez.
De mielőtt nekilátunk szidni a vadászatra jogosultakat, azt is meg kell jegyezni, hogy nekik sincs sok választásuk, mert számos gonddal küzdenek, valamint a vadászat ilyen módon való drágulásának ők is inkább elszenvedői, mint okozói. Ráadásul, ha mi, sportvadászok a szívünkre tesszük a kezünket, bizony el kell ismernünk, hogy közöttünk is vannak szép számmal olyanok, akik miatt számos vadászatra jogosult bizalmatlanná vált, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem fogad külsősöket a területén.
És miért baj az, ha az átlagkeresetű vadászok kikopnak a rendszerből? Nekik nyilván azért, mert szeretnék űzni, gyakorolni a szenvedélyüket, de anyagi okok miatt nem tehetik. Nem elhanyagolható szempont ez sem, lévén több ezer vagy tízezer emberről beszélünk. De ami talán ennél is fontosabb, hogy a természetnek, a vadállománynak, magyarán a hazai vadgazdálkodásnak azért lenne baj, mert ezzel felborulna a rendszer, hiszen a hivatásos állomány és a gazdag vendégeik kevesen vannak ahhoz, hogy a szükséges vadászati tevékenységet elvégezzék. És mivel ez egy önfenntartó rendszer, amelyben a hivatásosok bérét és szinte minden más költséget a vadászatra jogosultnak kell kigazdálkodnia, így arra nincs mód, hogy velük pótolják az elmaradó sportvadászokat. A gazdag vendég pedig – tisztelet a kivételnek – csak limitált mértékben, vagy egyáltalán nem lesz hajlandó olyan vadászati tevékenységre, amire az átlag sportvadász örömmel menne.
Amikor rendszeresen hallom az egyik legtöbbet ismételt vadászellenes szlogent, miszerint csak a kőgazdagok és a politikusok luxusjátékszere a vadászat, akkor erre nyugodt szívvel tudok válaszolni, elmondani az aktuális fröcsögőnek, hogy én például együtt jártam tanfolyamra teherautósofőrrel, vasutassal, katonával, rendőrrel, néhány hektáron gazdálkodó kistermelővel és sok más nagyon nem gazdaggal. És ahogy járom az országot és megismerkedem sok vadásztársaság tagságával, szintén elmondhatom, hogy mindenféle társadalmi csoport képviseltetve van köztünk. De azt is hozzá kell tennem ma már, hogy az árak alakulása kezdi kiszorítani vadásztársaink egy igen tekintélyes hányadát. Ha erre halad tovább a magyar vadászat és vadgazdálkodás üzleti modellje, akkor beteljesülhet a ránk eddig igaztalanul aggatott előítélet.
Forrás: Nimród
