A vadkár sok helyen okoz konfliktust a mezőgazdasági termelő és a vadászatra jogosult között. A jogi szabályozásban pozitív változások történtek, ezért ahol a szereplők hozzáállása is pozitív, elkerülhetők a pereskedések.


Kanizsay Gábor okleveles erdőmérnök szerint, aki a témában néhány éve írt részletes tanulmányt: a súrlódások általában azon alapulnak, hogy a felek hogyan tekintenek egymásra. A földművelőknek tudomásul kell venniük azt, hogy mindketten ugyanazon a földterületen működnek, minden egyes négyzetméter közös „vadászterületük” – a vadászatra jogosultak pedig ne felejtsék el, hogy az elsődleges használó mégiscsak a földtulajdonos. Magyarországon a vadászterületek jelentős része haszonbérleti formában működik, a haszonbérbe adó a földtulajdonos. A szakember arra hívta fel a figyelmet: más vagyoni dolog (például egy lakás) bérbeadásánál a józan ész azt diktálja, hogy a bérbeadó tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a bérlő elégedett legyen a bérleti feltételekkel. Így kellene ennek működnie a földhaszonbérletek esetében is. Emellett a mezőgazdasági termelést végző földtulajdonosnak azt sem jó figyelmen kívül hagynia, hogy a vadászatra jogosult a vad károsításának csökkentésével hasznot hajt neki. A bérlő, azaz a vadászatra jogosult oldaláról pedig arra kell ügyelni, hogy a tevékenységével ne okozzon kárt a gazdának, illetve tegyen meg minden lehetséges lépést, hogy a vad okozta kárt megelőzze. Ha ezeket a felek elfogadják, már jelentős lépést tettek előre annak érdekében, hogy a vadgazdálkodás és a mezőgazdasági termelés viszonya békésebb legyen.

Kanizsay Gábor úgy véli: sokat javítana a helyzeten, ha a gazdák a vetendő növénykultúra kiválasztásakor figyelembe vennék az adott terület elhelyezkedését, adottságait, mert szinte borítékolható a vadkár, ha például erdő mellé vetnek kukoricát. Az ilyen helyeken más kultúrát kell termelni, olyat, amit a vad kevésbé kedvel.

Forrás: Nimród