1953-ban alapított 13 Torontóban élő magyar vadásztársaságot, az óhazából kértek alapszabályt a működéshez, a saját vadászterületük pedig Kanada vadonjában, a lakhelyüktől 250 kilométerre található. Lapunkat Viszmeg Attila, a torontói Magyar Vadász és Horgász Egyesület tagja kereste meg, hogy tájékoztassa olvasóinkat az egyesület történetéről, múltjáról és jelenéről. A 70. évét megélő szervezet egy cseppnyi Európa a miénktől eltérő vadászati szokásokkal rendelkező országban, így létezése és aktivitása bőven túlmutat a vadászaton, szerepe van a magyar nyelv és kultúra megőrzésében.
Viszmeg Attila elmondja, hogy Kanadában nincs olyan jellegű vadgazdálkodás, mint Európában, a megfelelő vizsgával rendelkező vadászok bármely állami területre kérhetnek engedélyt. Mivel a világ második legnagyobb kiterjedésű országában a természetes élőhelyek csupán 11 százaléka magántulajdon, így több millió hektárnyi szabad vadászterületről van szó. Ezért az alapítók nem kényszerből vagy más praktikus megfontolásból, hanem a kanadai magyar közösség és az anyaország iránti ragaszkodásból, az anyanyelv és a kultúra tiszteletéből kiindulva tették meg az első lépéseket azért, hogy vadásztársaságba tömörülve együtt élvezzék a szenvedélyüket. Úgy fogalmaz, hogy „hozattak Magyarországról alapszabályt”, ezzel is jelezve a magyar vadászati kultúrához való tartozásukat, illetve rögzítették, hogy az egyesület hivatalos nyelve a magyar.
Eleinte hétvégenként, Toronto környékén vadásztak közösen, élvezve a hatalmas szabad területek nyújtotta lehetőségeket. Majd ahogy fokozatosan gyarapodott a tagság, egyre élénkebb közösségi élet alakult ki. Ma már 60 tagot számlál az egyesület, a minden évben november utolsó szombatján megrendezett Vadász Gálavacsora a Torontóban és környékén élő magyarság egyik legjelentősebb társasági eseménye a közel félezres résztvevői létszámmal. Ezen kívül minden héten tartanak egyesületi közgyűlést, minden évben áprilisban családi .22-es lövészetet, júniusban koronglövő versenyt, júliusban nagygolyós lövészversenyt, augusztusban pedig a vadászházuknál a tagság családi és baráti körével együtt sátortáboroznak.
És ha már megemlíti a vadászházat, akkor rátér a vadászterületük bemutatására is, ahol az épület áll. Mint elmondja, sok év tervezgetést követően, 1989-ben határozták el, hogy területet vásárolnak maguknak, amelyet a tagság gondoz, megpróbálnak európai mintára erdő- és vadgazdálkodást folytatni rajta és a saját kezükkel építenek vadászházat rá. Végül Torontótól 250 kilométerre, egy olyan helyen találtak megfelelő 150 hektáros területet, ahol bizonyos irányokba nem érdemes eltévedni, mert ember rajtuk kívül nem jár arra. A nagy távolság ellenére vannak tagok, akik rendszeresen látogatják a vadászházat, gondozzák a területet és vadásznak.
A tagság jellemzésére elmondja, hogy mivel bárkinek szinte bárhol van módja vadászni, nincs semmilyen kényszerítő tényező a vadásztársasági tagságra, így aki csatlakozik hozzájuk, az egyértelműen a magyar közösségi és kulturális hovatartozás miatt teszi ezt.
Közben bekapcsolódik a beszélgetésbe Müller Péter, a vadásztársaság vadászmestere, aki 2000-ben Csongrádon végzett vadgazdálkodási technikusként, majd 2003-ban ment ki Kanadába és 2006-tól az egyesület tagja. Elmondja, hogy itthon ugyan a hivatását nem gyakorolta, de sokat vadászott. Kanadában azt tapasztalta, hogy nagyon más a vadászat, mert közel nincs akkora vadsűrűség, mint Magyarországon, nincsen vadgazdálkodás, illetve nem vadásztársaságok által bérelt vadászterületekre van felosztva a vidék. Az állami területeken bárki vadászhat a megfelelő engedéllyel, valamint a magánterületekre, farmokra is bekéredzkedhetnek, így, ha a tulajdonos megengedi, ott is lehet vadászni. A távolságok és lehetőségek érzékeltetésére elmondja, hogy a szintén Ontario tartományban lévő vadászterületük, amely 3 órányi autóútra van Torontótól, nem számít nagy távolságnak, hiszen épp az előző nap tért haza egy tagokból álló társaság jávorszarvas-vadászatból, akik 28 órát utaztak egyfolytában, és még így sem hagyták el az 1 076 000 négyzetkilométer kiterjedésű tartományt. Ahol az egyesület vadászterülete található, ott jellemzően sziklás talajú, helyenként áthatolhatatlan őserdővel benőtt tájkép a jellemző, nagyon sokat kell kijárni, hogy egyáltalán lásson vadat az ember. Cserébe viszont olyan vidéken cserkelhetnek, ahol lehet, hogy előtte 100 éve nem járt ember, vagy talán soha.
A vadászati szokásaikra rátérve elmondja, hogy Kanadában nem megengedett az éjszakai vadászat, egyedül a mosómedvére lehet engedélyt kérni rá, egyébként legkorábban napkelte előtt félórával lehet kezdeni és legkésőbb napnyugta után félórával kell befejezni. Mindez alól az őslakos indiánok kivételek, nekik bárhol és bármikor szabad vadat zsákmányolni. A saját tulajdonú területükön és környékén elsősorban fehérfarkú szarvasra vadásznak, amit íjjal október elsejétől december 15-ig lehet elejteni, és ezen időszakban – általában november első két hetében – van egy megszakítás, amikor puskával lehet vadászni rá. Mellette pedig tavasszal és ősszel fekete medvére járnak ki a vadászházuk 20-30 kilométeres körzetében. Rókára és prérifarkasra márciustól vadásznak, április végén vagy május elején kezdődik a vadpulykaidény, októberben pedig a jávorszarvasé.
Érdeklődésünkre elmondja, hogy a vadhús az elejtőé, viszont tilos azzal kereskedni, abból profitot szerezni. Amit vadhúsként a boltokban és éttermekben árusítanak, vadfarmokon tenyésztett állatokból származik. A korábban említett Vadász Gálavacsorára a társaság tagjai biztosítják a vadhúst, a vendégek által befizetett belépőkből szerzett pénz a társaság legfőbb bevételi forrása.
Forrás: Nimród
