Miért nem lehet csupán vadászni vagy az állam- és kormányfőket vadásztatni, hiszen akkor húsz-harminc puskalövés nyomán helyreáll nem csupán szűkebb és tágabb patriánk, hanem a világ rendje?
Olvasom, hogy vadászmúzeum nyílik Sepsiszentgyörgyön, amelyet magyarországi szakmai felügyelettel rendeznek be, erről a polgármester a magyarországi miniszterelnök-helyettessel tárgyalt, aki köztudottan ért a vadászathoz és a vadászati törvényekhez.

És ugyanitt olvasom, hogy az örvendetes bejelentés után a sajtótájékoztatón az is elhangzott: a Kárpát-kanyar vadállománya világhírű, az Osztrák–Magyar Monarchia koronás fői vagy Horthy Miklós kormányzó is gyakran vadásztak a háromszéki erdőkben, és Kovászna megyében voltak Nicolae Ceauşescu kedvenc vadászterületei.

A sepsiszentgyörgyi élvadász arra is emlékeztetett, hogy egy besztercei vadászaton egyezett meg Hruscsov és Gheorghiu-Dej, miszerint az oroszok kivonulnak az országból, mint ahogyan szintén egy sikeres háromszéki vadászatnak köszönhető, hogy Nicolae Ceauşescu jóváhagyta a sepsiszentgyörgyi kórház építését.

És elgondolom: miért kell annyit a súlyos nemzetközi és gazdasági kérdésekről, az egymást követő válságokból való kilábalásról, vagy éppen a román-magyar kapcsolatok alakulásáról töprengeni? Miért nem lehet csupán vadászni vagy az állam- és kormányfőket vadásztatni, hiszen akkor húsz-harminc puskalövés nyomán helyreáll nem csupán szűkebb és tágabb patriánk, hanem a világ rendje?
Lehet, hogy Adrian Năstase vadászatain dőlt el, hogy Románia bekerül a NATO-ba és az unióba? Lehet, hogy Ţiriac vadászatain döntötték el a közép-kelet európai bankrendszerek sorsát?

Lehet, hogy ha majd az idei tusványosi táborban levadásznak néhány kukázó medvét, akkor újból kegyelmi állapot lesz a román-magyar kapcsolatokban? Lehet, hogyha nem olasz orvvadászok lövik le a romániai és magyarországi énekes madarak ezreit, hanem Schengen-országok nagykövetei rohangálnak három napon át fajdkakasok után, akkor állampolgáraink előtt mindenütt felemelik a sorompókat? Megtörténhet, a vadászat csodái kimeríthetetlenek…

Különösképpen, ha koronás fők vagy még megkoronázatlan nagyok szíve dübörög az izgalomtól a menekülő állatok láttán. Persze, a történelmi folytonosság jegyében.

Hiszen csodálatos történeteket olvasni a korabeli vadászlapokban. A tizenkilencedik és huszadik század fordulóján tizenkétezer paraszt segédletével koronás fők és magyar főméltóságok hogyan végeztek egyetlen nap alatt többszáz szarvassal és a jól végzett munka nyugalmával miként járultak az ezer terítékes vacsorához.

Vagy hozzánk közelebb, Görgényszentimrén – persze az akkor még Osztrák-Magyar Monarchiában – hogyan lépkedett Edvard király, angol király fakó lován, majd Trianon után a román királyi család miként folytatta a vadászat nemes szenvedélyét. És ki tudja, lehet, hogy később éppen ott döntetett el, egy rosszul sikerült puskalövés nyomán: nem a medvéket, hanem a falvakat kell felszámolni.

Ajánlom az ifjú történészek figyelmébe: a sok-sok könyvtári és levéltári munka mellett a vadászat és a politikai közös útjait még mindig nem fürkészték ki kellőképpen, azért érdemes becserkészni a területet és hajtani, hajtani mindaddig, amíg kompjútervégre nem kapják a trófeát.

Persze, mindeközben azt se feledjék: a politika és a vadászat kölcsönös egymásra hatására nagyszerű példákat találni a jelenben is. Lám csak, Bukarestben milyen nagy vadra vadásznak, milyen hangos a csaholás és hogyan keresik a szűkös napokban egy kis pótjövedelem ígéretében a hajtókat.

A kulturált vadász állítólag csupán selejtez és segít helyreállítani a természet egyensúlyát. Bukarestben pedig, lám csak, milyen kulturált vadászok élnek. Arisztotelész retorikai alapmunkájának remek doktori címekkel rendelkező követői, akik lesállásban töltött napok után helyreállítják a társadalom egyensúlyát.

A vad kerül majd múzeumba vagy a vadász?

Akik képtelenek eldönteni, kérjenek tanácsot Sepsiszentgyörgyön. Ott igazán értenek a vadászathoz.

Forrás: Maszol