Kedvelem a vadászok többségét. Eredeti emberek, akiknek a szavára érdemes odafigyelni.
De most nem róluk lesz szó, hanem azokról, akik a vadűzést a proli kirándulókhoz hasonlóan autókázásként értelmezik, s elképzelhetetlen számukra, hogy száz méternél többet gyalogoljanak a susnyában álló lesig. Egyik ember formájú díszpéldányukba kedves hegyem tetején futott bele B. László amatőrtársam – leírom az esetét úgy, ahogy történt.

Laci szereti a vadakat lesegetni. Magában, mert úgy az igazi. Fölmászott tehát a hegy csúcsán elterülő tisztás mellett árválkodó lesre, s onnan távcsövezte a szemben lévő bokrokat s a mezőt. Úgy fél óra múlva felbukkant a „színpadon” nyolc-tíz muflon, egy őz és egy kókatag szarvastehén, s békésen fogyasztani kezdte a dús füvet. A varázslat húsz percig tartott – ekkor befutott egy Toyota terepjáró, ablakában egy kilógó puskával, majd a sofőr csak úgy, a hirtelen fékezés után ledurrantott egyet az alkalmi falatozásra összeverődött csapatból. Az állatok persze kereket oldottak.

A Toyotából kiszállt a „vadász”, két gyerek és egy fiatalasszony. Mielőtt félreértenének, leszögezem, bár magam egy csigát sem szívesen ütök el, megértem, hogy egyes fajtársaim ősi ösztöneiktől vezérelve állatok oldalba lövöldözésében lelik örömüket. Ha van rá pénzük, idejük és kedvük, csinálják. Ám azt már fel nem fogom, hogy miért nem úgy cselekednek, hogy az legalább örömöt okozzon nekik. Mondjuk olyformán, mint ami Széchenyi Zsigmond, Molnár Gábor vagy a többi jeles magyar vadász írótól olvasható. (Figyelem: a Széchenyi Zsigmond Hengergő homok című könyvében leírt autós vadászatot nem ildomos idézni, lévén a fátlan Szahara alapvetően más közeg, mint a magyar erdő.)

Visszakanyarodva a tisztásra, a fegyveres alak fölmérte a zsákmányt, elővett egy tekintélyes kést, nyiszált, s pereputtyával együtt el akart menni, amikor észrevette Lászlót a lesen. Odament, fölszólt: te mit csinálsz itt? Barátom közölte, nem tegeződünk, amúgy pedig éppen egy vadászatot nézett végig. A zöld ruhás alak válaszul benyögte, ő a fővadász, azonnal jöjjék le, ám az amatőrtárs közölte, nem megy sehová, mert mi van, ha ő a főnök, a másik pedig egyszerű rapsic. Feleletül nagy nehezen előkerült valami igazolványféle, persze csak a magasból nézve, közelről már nem, majd barátomat emelt hangon elküldték, hogy semmi keresnivalója nincs ott.

Addig a pillanatig, amíg az efféle isten barmait nem löki ki magából a vadászközösség, kevéssé várható, hogy az egyszerű polgárok úgy nézzenek rájuk, ahogy azt ők óhajtanák. Tévedés ne essék, ez az írás a tisztességes puskásokért szól. Hiszen nekik kellene leginkább tudniuk, hogy a pénz nem minden, a gyalogos cserkelés többet ér, mint az autós durrogtatás, az erdő pedig nem a nagyképű emberszabásúak homokozója. Az efféle lények csak a tisztességes vadászokra hoznak mérhetetlen szégyent.

Forrás: Magyar Hírlap