Vajdaság-szerte javában zajlik az aratás, és „dühöng a kenyércsata” – ahogy azt annak idején divatos volt mondani –, a községi aratási törzskarok pedig annak rendje szerint meghozzák a már megszokott és ismétlődő intézkedéseket. Ellenőriznek és szükség esetén megdorgálják az általuk hozott szabályok ellen vétkezőket.

Mondjuk kirúgják a dohányzó traktorost, vagy utólag hitelesítik az arató-cséplő műszaki vizsgáját. De hogy van-e vadriasztó berendezés a kombájnon, megtettek-e mindent a vadon élő állatok és azok szaporulata megóvása érdekében, azt már nem ellenőrzi a hatóság, pedig erre vonatkozó előírás is létezik.

Ha valaki felteszi ezt a kérdést, rendszerint azt a választ kapja, hogy az adott helyen nincs senki, aki ezeknek az előírásoknak a betartását felügyelné, technokratizálódó társadalmunkban ugyanis ehhez is külön titulus kell.

A vadászoknak azonban ez sovány vigasz. Az állatokat hisztérikusan védő nagyszájúakkal és szervezeteikkel ellentétben a vadgazdálkodással foglalkozók jól tudják, hogy a síkvidék apróvadas területein a vad és szaporulata szinte kizárólag a sűrű vetésű gabonatáblákban tartózkodik. A felnőtt állatok önfenntartási ösztöne ugyan megóvja őket a kaszától, mert bár a végsőkig kitart kölyke mellett, a végén mégis elmenekül. Éppen ezért az aratás leggyakoribb áldozatai a kisnyulak, a fácáncsibék és az őzgidák. Náluk az ösztön diktálja, hogy életbemaradásuk érdekében láthatatlanoknak kell maradniuk, ezt pedig mozdulatlanságukkal érik el. Lapulnak is, míg a kasza el nem éri őket.

Az idei csapadékos tavasz megnehezítette a vegyszerezést, így kevesebb hírt kaptunk mérgezés okozta vadpusztulásról. Igaz, a gazdák sem panaszkodtak a vadkárra. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a nyúlállomány a három évvel ezelőttinek a negyedére csökkent, valamint az, hogy a szélsőséges időjárás miatt idén immár másodízben veszett oda mind a nyúl-, mind a fácánszaporulat.

Az aratást követően számolnunk kell a tarlóégetés okozta veszteségekre is. Bár az idén a községek időben meghozták a tűzgyújtási tilalmat, a vadászok tapasztalatból tudják, hogy a tiltás ellenére minden évben akad, aki következmény nélkül körbegyújtja a tarlót. Ezt a gyakorlatot vígan űzik a nagyvállalatok is.

Nem akarunk borúlátóak lenni, de attól tartunk, hogy az idén is füstoszlopok ködösítik a tájat, éjszakánként pedig messzire ellátszó vörös derengés világítja meg a láthatárt. Ha figyelembe vesszük az időjárás okozta pusztulásából eredő állománycsökkenést, a tarlóégetés okozta károk még inkább elevenbe vágok lesznek.

Nyilvánvaló, hogy az illetékesek közbenjárása nélkül kedvező változásra nem számíthatnak a vadgazdák. Már csak az a kérdés marad megválaszolatlanul: ebben az esetben hol vannak az állatvédők, a magukat természetbarátoknak nevező szervezetek? Azokra gondolunk, akik a vadászatot korlátozó rendelkezések meghozatala érdekében hajlandóak agitálni, ám a természetet évről évre jelentősen károsító gyakorlat ellen nem emelnek szót. Mi kérdezzük: kinek az érdekeit védik ezáltal?

Forrás: Magyar Szó