Ha mindenki betartaná a szabályokat, január végén –legalábbis ami a szarvas vadászatát illeti – elcsendesednének az erdők. A tehenek már vemhesek, a bikák pedig – az öregebbek korábban, a fiatalabb majd márciusban – elhullajtják agancsukat.

Ilyenkor már megjelenek az erdőben azok, akiket ez a hullajtott agancs érdekel. Ők már türelmetlenek, siettetni akarják az agancsok hullását. Ezért űzik, hajtják a csapatokat a sűrűbb erdőrészek felé, hogy a már meggyengülőben lévő agancs beakadva valamilyen akadályba, mielőbb leessen. Hogy ezt követően mi történik az aganccsal (lopás ez, csak éppen nehezen bizonyítható!), a vadállomány szempontjából kevésbé fontos. Viszont eközben az agancsért folyó verseny közben súlyosan károsodik a vadállomány, s ez már természetkárosítás, állatkínzás! Ha a bika agancsa még nem érett a hullásra, azaz nincs leszáradva, a megsérülő agancstőn később lehet, hogy csak torz fejdísz nő. A csapathoz tartozó vemhes tehenek nem mindig bírják az állandó rohanást, ilyenkor előfordul a vetélés, s az sem ritka, hogy a sérült állat elpusztul. De az agancsért folyó verseny bármilyen furcsa, az emberre is veszélyes. Ebben az időszaknak a fényes nappal előforduló vadbalesetek hátterében gyakran az agancskeresők vannak. Ugyanis a pihenőhelyéről felriasztott, elüldözött vad fejvesztve menekül, így kerül ki az útra, ahová egyébként magától nem biztos, hogy odamenne.

Az elhullajtott agancs értékes. Nem csak a késeseknek és a dísztárgy készítőknek, hanem az erdő- és vadgazdálkodóknak is.

Ugyanis ezekből meg lehet ítélni az állomány nagyságát, minőségét, s ezek az információk segítik a vadgazdálkodást. Ez utóbbi persze azokat, akik most felverik az erdők csendjét, nem nagyon érdekli. Tudják, hogy tetten érni – az erdőben mindenki sétálhat – nem lehet őket. Ezért aztán hajtják a vadat – ha kell, mindhalálig…

Forrás: 8800