Két nívós német vadászati magazin, a Pirsch és az Unsere Jagd négy oldalas cikket közölt a Sasréten zajló vadászatokról.

Az eredeti Pirsch cikk itt tekinthető meg.
Az eredeti Unsere Jagd cikk itt tekinthető meg.

A német nyelvű szöveg fordítása az alábbiakban olvasható:

Cserkelés bikára

Szarvasra vadászott egy öttagú vadászcsapat Dél-Magyarországon, a Mecsek-hegység peremén.
Felejthetetlen élményt jelentett számukra a szinte áthatolhatatlan sűrűségű erdőkön át vezető cserkelés.

Pirkadat. Attila fővadásszal lassan, csendben tapogatózva jutottunk ki az ideiglenes leshelyre. A 350 méteres körben hallható szarvasbőgés hatására libabőrös lettem, hiszen nem minden nap hallhatok ilyen különleges hangversenyt. Öt percet sem ültünk, amikor ágroppanást hallottunk a hátunk mögül, ahol egy tehén váltott ki a borjával a szélirányból, nem egészen 40 lépés távolságra. Újból reccsent az ág mögöttünk, a bika óvatosan követte őket. Attila intett a fejével és én is megláttam a fiatal bikát, páratlan tizennégyes, ötödik aganccsal. Reagált a bőgésünkre, minket takart egy fiatal bükk, amelytől mintegy 10 m-re megállt. Fordult a szél és a bika úgy eltűnt, ahogy jött.

Rögtön első este

A vadászat előestéjén már lehetett gratulálni egy türingiai vadásztársnak, mert a 9,3X64-esével szabad területen, valamivel több mint 200 méterről 7,3 kg-os bikát lőtt meg, melyet a ma reggeli utánkeresésen a rálövéstől 50 m-re megtaláltak. A középhegységi bikák sosem lesznek annyira nehezek, mint a Dunamentiek. Emellett még további két gyönyörű bika, 7,35 és 7,51 kg-os agancsokkal került terítékre. Csupán az egyik vadásztársunkat kapta el annyira a vadászláz, hogy célt tévesztett a lövése. Ám ennek ellenére a hangulat felszabadult volt és a teríték valamint a kürtszó mellett eltűnt egy-két pohár Jägermeister a torkokban - elég korán ahhoz, hogy az esti vadászatra nehogy a fejükbe szálljon és hogy estére, a vadászatra ismét fittek legyenek.

Futás, futás, futás

Újra útra keltünk. Fel és le, keresztül a különleges dombok között. A vegyes lomberdőket tölgy, juhar, akác, hárs és egyéb lombos fafajok alkotják. A fiatal állományok sűrűbben állnak, mint a kefe szálai, csak az erdei és cserkelőutak hálózata szabdalják fel. Ezért érdemes újra és újra megállni hallgatózni. Rámegyünk egy jó hangra.

Bikacserkelés a sűrűben

Másnap kora délután megérzésre mentünk. Váratlanul jobbról kiváltott felénk a sűrűből egy bika. A szél jó volt, mégis eltűnt újra a sűrűben. Egyszer csak párbaj kerekedett és mi éppen a közepében voltunk. Attila felhívására már rég a kezemben tartottam a fegyveremet és vártam. Aztán minden nagyon gyorsan történt - balról reccsenés hallatszott. Teljes lendülettel átvetődött előttünk két bika az úton. Percekkel később már túl voltak árkon-bokron.
Lassan tovább cserkeltünk és a völgy felől hallható mély hang felé vettük az irányt. Miközben koncentrálva haladtunk előre, váratlanul reccsenés hangzott mögöttünk. A következő pillanatban Attila megpillantott egy 6 kg körüli bikát, amely éppen megfelelő számunkra. Nagyon óvatosan cserkeltünk egy korhadt fáig, de a szerencse néha a bika oldalára áll. A blattját egy 30 cm átmérőjű tölgy takarta. Ahogy megpróbáltam változtatni a testhelyzetemen, elindul a páros tizenkettes szép világos ágvégekkel és eltűnik, mint egy szellem az végeláthatatlan bozótosban. Még a beálló szürkület előtt egy friss vágásba érkeztünk, de már túl későn. A bika, amit Attila két nappal ezelőtt beállni látott és az imént még hallottunk, már továbbállt, elnyelte a szürkület. Lógó orral ballagtunk vissza az autóhoz. Alig 30 m-re egy diófa alól hallottuk a közeli vaddisznó konda csámcsogását és röfögését, sőt, néhány méterre meg is közelítettek bennünket. Egy erősebb koca riasztott, de Attila jól reagált: a kezébe felvett diót összeroppantotta és csámcsogó hangot hallatott. Már meg is nyugodott a konda. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, míg sikerült magunk mögött hagyni őket.

Amíg a lábaink visznek

Újra összekaptuk magunkat, kiautóztunk és kilométerről kilométerre haladtunk. Rácserkeltünk egy erőteljes hangra, amelynek tulajdonosa egy negyedik agancsú bikácska volt. Kissé csalódott voltam, mert igazán öreg bikát még nem láttunk, csak fiatalabbakat, sok középkorút és több tarvad rudlit. Este egy teljesen más jellegű program következett. Egy nagy réten ültünk, aminek a közepén egy csomó kukorica volt. A hangulatom egyre rosszabb lett, mert nem igazán akartam egy etetőnél meglőni a bikámat. Jött egy derék tizennégyes keresztül a réten és amint Attila megkérdezte tőlem, hogy elejteném-e, megráztam a fejem. Ez a lövészethez hasonló szituáció teljesen ellentétes azzal, amit az eddigi cserkeléseink során együtt megéltünk.

Szívdobbanás az utolsó reggelen

Az éjszaka sokat morfondíroztam az elszalasztott lehetőségen. Következő reggel, amikor megint a réten cserkeltünk, sokszor megfordult a szélirány és eleredt az eső. Az utolsó reggel szó szerint vízbe fulladt. Ekkor jöttem rá, hogy eltaktikáztam magam és bika nélkül fogok hazamenni. De Attila nem adta fel. Az eső és a szél ellenére rendületlenül tovább cserkeltünk. Kedvetlenül követtem a fővadászt. 20 perc után arra gondoltam, hogy rábeszélem, menjünk haza.
Ebben a pillanatban egy tarvad ugrott meg. A vadászösztön azonnal visszatért belénk. Utánacserkeltünk lefelé, egy patakmederben, majd tovább felfelé, egy domboldalon. Ott álltak ők: a tehén, a borjú és az ünő. Attila jelezte, hogy vegyem fel a fegyvert, cserkelőbotot, mert a bika biztosan nem lehet messze. Ami viszont elém került, egy kis bika volt. 2-3 percig bámult a nyiladékra, majd mindannyian eltűntek. A csalódottság nem is lehetne nagyobb.

Egy hang a semmiből

Alig 100 méterre tőlünk áttör egy mély hang a csöpögő lombokon. Abban a pillanatban zivatar tört ki, Attila pedig így szólt: padlógáz. Annyira nagy volt a ricsaj az erdőben, hogy nyugodtan rámehettünk. Egy sötét fiatalos foltot céloztunk meg. Menet közben gondoskodtam róla, hogy a nagyítást négyszeresre tekerjem le és bekapcsoljam a világító pontot a céltávcsövemen. Már a sűrű állományban haladtunk, de nem jutottunk 7-8 métert, amikor Attila hirtelen sóbálvánnyá merevedett. Ekkor a válla felett megpillantottam egy fiatal mellékbika körvonalait. 3 másodpercig bírta, majd elugrott jobbra, a sűrűn keresztül. Attila rábőgött kétszer, háromszor azért, hogy jelezze az öregnek: a fiatal bika egy vetélytárs elől ugrott meg. Lépésről lépésre haladtunk tovább az öreg bika közelébe. Alig mentünk 10 métert, amikor Attila hirtelen leguggolt. Én is így tettem és megláttam úgy 25 méterre takarásban egy bika körvonalait, aki a mi irányunkba figyelt. Attila kígyó módjára siklott és távcsővel figyelte a bikát, aki fülét hegyezve közeledett felénk, talán süldőnek gondolt minket.
A fővadász eleget látott, felém fordult és jelzett a mutató ujjával, „Jó bika, legalább 7 kg.” Tekintetem az előttem 20 m-re lévő, a sűrű erdő törzsei között előtűnő blattra terelődött. Minden más automatikusan történt. Attila mellett én is térdre ereszkedtem egy vékony tölgyre támaszkodva. A rövid távolságra tekintettel magas blattra céloztam. A 19,4 gramm súlyú 375 H&H magnum golyót rövid útjára indítottam. A lövéstől kirúgott a bika. Az elejével lerogyott, majd összeszedte magát és elugrott.

A fáradozás eredménye

Az elmúlt napok feszültsége egy csapásra lehullott rólam. Az idegeim megnyugtatására rágyújtottam egy cigarettára. Öt percig állunk ott, hogy az esőben minden újra elcsendesedjen. Ezután kerestük meg a rálövés helyét. Lassan a menekülés irányába cserkeltünk, majd a rálövés helyétől nem egészen 30 m-re találtuk meg az elejtett vadat. Attila és én megöleltük egymást, majd lassan közelítettünk, hogy megérintsük az agancsot. Az öreg agancsos törött jégágát addig nem is vettük észre. Amíg Attila a pickupért ment, elgondolkodva, de elégedetten őrködtem az esőben. A tegnap este elbocsátott szarvasra gondoltam – egyszer veszít, egyszer nyer az ember. Amikor Attila visszatért, nagyon spirituálisan foglalta össze a történteket: „A tegnap esti bika nem a te bikád volt. Mindenki megtalálja a saját személyes bikáját, akivel a végén minden tökéletes.”

Forrás: Mecsekerdő