Teríték nélkül, biciklikormányon cipelt fácán – láthattak már efféle, nem vadászhoz méltó magatartást: Balázs István Vadászok egymás közt című írásában etika, etikett és fegyelmi szabályzat értelmezésével próbál rendet teremteni a szakmában a havonta megjelenő Pannon Vadászvilág legutóbbi számában.
„Egy szolgám egy rongyos rókát is löve, mely már nyavalyás megfiadzott vala, és hat fia volt, amint a csecsin látszik vala (…). Miért haragvám is, hogy miért kellett meglőni” – a Wesselényi István Sanyarú világ című vadásznaplójából kiragadott részlet pedig azt szemlélteti, vadászat és erkölcs már a XVIII. század elején is édestestvérek voltak.
A terepen megszerzett gyakorlat teszi a mestert. Ám egy tapasztalt mentor, vagy az, ha volt „vadász-gyerekszobád”, sokat segíthet például az őzhívás elsajátításában. A suta-, gida-, panaszhang- és vészsirámsípok használatába avat be Homonnay Zsombor. Az őzpár a művészetben sokáig a hűség szimbóluma volt, de bebizonyosodott: a bak, bár féltékenyen őrzi sutáját, territóriumán belül minden csábító hívásra aktív. Nászuk biztos jele a harmatos fűben kitaposott „boszorkánygyűrű”.
Faller László a vaddisznót veszi pártfogásába: nem biztos, hogy a kárára kell megmenteni a gímszarvast. Átfogó vadgazdálkodási programot sürget Wallendums Péter; Pió Márta riportjában egy rábacsécsényi apróvadtenyésztő bemutatásán keresztül bepillanthatunk a fogolytenyésztés buktatóiba is; Fluck Dénes a nemzetközi erdeiszalonka-konferenciáról tudósít.

Ha valaki arra kíváncsi, mi köze van a légycsapónak a vadhús származási helyéhez, mit jelent a spúr követése, miről árulkodik a nyakmantyú, vagy hogy sikerült-e elejteni a hókafejű nyársas bakot, a színes fotókkal illusztrált szaklap legfrissebb számából megtudhatja.
(Pannon Vadászvilág, nyári szám, 800 Ft.)