Az ivarérettséget 10 hónapos korban érik el, így a rókák már a születésük utáni szaporítási ciklusban is részt vehetnek.

A róka hangja rövid csaholás, mely erősebb és magasabb rikácsolással hangzik el. A felnőtt rókák csak a párosodás idejében „ugatnak”, kölykök viszont éhségükben, vagy unalmuk közben vonyítanak és sivalkodnak. A róka egyébként veszélyt érezve dühösen „nyeffeg”. A róka fájdalmát hanggal csak komoly sebzés esetén jelzi, minden más sebesülés esetében állhatatosan hallgat.

Mivel a róka elsősorban éjszakai életmódot folytat, hajnalban és este a legaktívabb, ezért a rókák döntő többsége az ilyenkor alkalmazható vadászati módok révén hozható terítékre, de azért néhány példány a téli hajtásokban is puskavégre kerülhet.

Lesvadászatánál az eredményesség szempontjából a les helyének megválasztása a legfontosabb tényező. Általános alapelv, hogy mindig a nappali pihenőhely közelében kell elhelyezkedni, vagyis ott, ahonnan a róka vadászni indul. Mivel másutt csak későn és általában gyenge fényviszonyok között látható, ezért a legtöbb esély az elejtésére az induláskor van. A róka az esti portyázása előtt az esetek döntő többségében körbejárja a territóriumát, amelynek a határai jól felismerhetők, általában természetes terepképződményekhez kötődnek, és könnyen beazonosíthatóak, mivel ezeket rendszeresen megjelöli ürülékével. Ilyen helyen érdemes lövésre készen lesszékre ülve várakozni.

A róka a territórium bejárása közben mindig széllel szemben megy, és ezen változtatni még csalsíppal is nagyon nehéz, nem szívesen jön vissza rossz széllel. Legjobb a havas, téli délutánokon, párzásidőben leselkedni, mert a rókák ilyenkor jó fénnyel megérkezhetnek. Takarás nélküli, sík terepen – ha fehér a táj – egy hólepel jó szolgálatot tehet.

A hívásra különösen kedvező időszak a január, amikor a koslatás közepette a nappal is párt kereső – vagy éppen elvert – kanok a könnyű préda reményében úgy jönnek a sípra, mintha zsinóron húznák őket. Ködös, havas, szeles, esős időben – mindamellett, hogy a vadász komfortérzete is jelentősen csökken – általában kevésbé eredményes a hívás, mint a száraz, tiszta, csikorgó időben történő próbálkozás alkalmával. A napszakot tekintve leginkább a reggeli, kora délelőtti és a késő délutáni, alkonyati órák a legalkalmasabbak. Sokan az első sikeres hívás, és a lövés után – mint aki jól végezte dolgát – hazafelé veszik az irányt, pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy 8-10 perccel a puskadörrenés után ugyanolyan esélyekkel tudunk hívni. A lényeg, hogy fölöslegesen ne zörögjünk, ne mocorogjunk. A hívás helyét illetően megoszlanak a vélemények, de tekintettel arra, hogy a róka általában széllel szemben érkezik, a magasles vagy egy fán elhelyezett ülőke praktikusabb, hiszen a szagot a szél elviszi a vad fölött, míg a földön ülve-állva nagyobb a valószínűsége annak, hogy a ravaszdi kiszúrja az embert. Ha egyéb takarásra alkalmas „tereptárgy” van a közelben, akkor az is megteszi, kiváló leshelyet biztosíthat például egy farakás vagy egy szalmakazal. Utóbbi ráadásul még meleg is, ha jól befészkeljük magunkat, de a mocorgás eredményeképpen zizegő szalmaszálak árulkodóink lehetnek. A róka a felesleges mozdulatokat már messziről kiszúrja és villámgyorsan elillan, ha valami gyanúsat észlel, ezért a puska feltámasztását és „irányba állítását” már a leshely elfoglalásakor el kell végeznünk, hogy a fegyver archoz emelésével ne ugrasszuk meg potenciális zsákmányunkat. A híváskor elsősorban egércincogás és a nyúlsírás használata javasolt. Ajánlatos az egércincogással kezdeni, s 2-3 percenként röviden ismételni a hangot. Ha ez nem jön be, próbálkozzunk a nyúlsírással, amely sokkal tovább elhallatszik, mint a vékonyka cincogás. Két-három perces szünetekkel háromszor-négyszer fújjuk a nyúlsíró-sípot, majd tartsunk egy negyedórás szünetet. Ilyenkor előfordul, hogy szinte a semmiből feltűnik egy lompos farkú, aki jóval messzebbről érkezve csak hosszú percekkel később ér oda a hang irányába. Nagyon hatékony lehet, ha először a nyúlsírást, majd mintegy fél-egy perc eltelte után a rókaugatást hallatjuk, féltékenységet keltve a komában, egyúttal a fajtárs zsákmánya megszerzésének reményével kecsegtetve a vörös bundást. Ami a lényeg, ne rendezzünk feleslegesen hosszadalmas „koncertet” azzal, hogy állandóan hangot keltünk, mert éppen ellentétes hatást válthatunk ki, gyanakvóvá tehetjük a rókákat, akik így messzire elkerülnek bennünket.

Régebben elterjedt szokás volt a vonszalékozás, ám – különösen párzási időszakban – a róka gyakorta „átmegy” a vonszalékon, és egyáltalán nem érdekli, de a korábbi tapasztalatok alapján ez is sikerre vezethet. A dögterek létesítése állategészségügyi szempontból aggályos és a jelenlegi jogszabályok szerint illegális, a kint hagyott zsiger azonban mindenképpen növeli az eredményességet.

A tavaszi időszakban (főként márciustól április közepéig), amikor beindulnak a tavaszi mezőgazdasági munkálatok, és közeledik a kölykezés, a rókák behúzódnak a kotorékokba. Ilyenkor, szürkületben jó széllel a kotoréktól 20-30 méterre elhelyezkedve nagy biztonsággal lehet rókát lőni.

Az éjjeli lámpázással történő rókavadászat (ahol ezt engedélyezik) általánosan elterjedt. A leghatékonyabb időszak a lámpázásra elsősorban az október és december közötti időszakra tehető, de gyakran relatíve messzire – 80-120 méterre – kell puskázni. Ehhez olyan reflektorra van szükség, amely ekkora távolságba is úgy megvilágítja a ragadozó testét, hogy biztonságosan lehessen lövést tenni.

A lessel ellentétben a hajtásnál az elálló puskások számára legfontosabb a jó szél. Tovább nehezíti a társas vadászatokon a róka elejtését, hogy a hajtók között a róka meglapulva gyakorta visszamarad, vagy lövés nélkül, szinte észrevétlenül oldalra elsunnyog. Tudvalevő, hogy aki nyúl- vagy fácánhajtáson rókát lő, komoly dicsőség övezi, és büszkeséggel tölti el a „garázda” elejtése, mert ezzel – ha csak kis mértékben is – hozzájárul az apróvad-gazdálkodás sikerességéhez. Ez azonban csak csepp a tengerben… Hiszen tudjuk, hogy a ragadozóknak – legalábbis tömegével – nincs helyük a vadászterületen, s azzal is tisztában vagyunk, hogy a lőfegyverre alapozott ragadozógyérítéssel nem lehet kellő mértékben apasztani a „dúvadat”.

Kotorékozásnál a nyár eleji, nyári kiásás a leghatékonyabb rókasűrűséget csökkentő módszer. Nagyon meg kell választani, hogy melyik kotorékot érdemes kiásni, mert öregebb rókaváraknál bizony egész napi ásásnál is eredménytelenek maradhatunk. A rutinos, sokat tapasztalt kotorékebek az ugatásukkal jelzik, hogy hol kell ásni. A vadászok a kutya-róka marakodást a talaj fölött kihallgatva a megfelelő helyen leásnak, hogy teljes sötétségben dolgozó kutyájuknak a róka rovására segítsék. A tacskók inkább kiugratják vagy helyben tartják a rókát, a foxterrierek ellenben szívesebben fogják és fojtják.

A róka sörétes és golyós fegyverrel egyaránt elejthető. A sörétes puska az esetleges kapáslövéseknél, például ugrasztásnál jól jöhet, az esetenként nagyobb távolságra történő lövés miatt viszont okosabb kisebb kaliberű (pl.: .22, .222, .223, .243) golyós puskával próbálkozni. A hívásra a rókák akár 10-15 méterre bejöhetnek, ezért a céloptika megválasztásánál legyünk tekintettel a távcső minél nagyobb látómezejére.

A hivatásos vadászoknak munkaköri kötelessége (lenne) a rókák abajgatása, a folyamatos rókalövés mellett kotorékcsapdák és hattyúnyak csapdák üzemeltetésével is, de akiben nincs meg a kellő elhivatottság, aki nem megszállott, az hányaveti módon kezeli a kérdést. Amikor a róka gereznájának még nagy értéke volt és egy-egy megtermett kan bundájáért a szűcsök jó pénzt fizettek, sokkal nagyobb motivációja volt a vadőröknek. Míg korábban az európai szőrmepiacon jó portéka volt a rókaprém – a második világháború előtti években például Németország negyedmillió, Oroszország 200 ezer és Európa többi országai 400 ezer rókaprémet adtak a kereskedelemnek és a második világháború előtt egy tisztviselő napi bérének 3-4-szeresére rúgott az ára, a hatvanas években pedig félhavi fizetést lehetett kapni egy ép bőrért – addig manapság nem nagyon keresik. A gondokhoz hozzájárul továbbá a veszettség kiiktatásának következtében tömegesen fellépő rühösség is, amely hatalmas méreteket öltött, és amely miatt teljességgel használhatatlanná válik a legtöbb gerezna.

Egyesek szerint a rókavadászat iránti passzivitást a rókavadászat presztízsének a hiánya mellett a trófeanélküliség okozza. Nincs igazuk, hiszen a róka „trófeás vad”: a szemfogából ékszer készülhet, a bőre kikészítve a vadászszoba éke lehet, de jó meleg muffot vagy kucsmát is csináltathatunk belőle, a koponyája kifőzve és kifehérítve még bíráltatható is, hogy a péniszcsontot vagy a farkat már ne is említsük.

(szöveg: Wallendums Péter, képek: Polster Gabriella)

Forrás: FHmag