A Háromszék napilapban szeptember 9-én megjelent riport (Egymást lövik a vadászok) kapcsán a vadászmundér becsülete érdekében szükséges néhány dolgot pontosítani.
Kultúremberek százai-ezrei tartoznak a vadásztársadalom színes kavalkádjába, némelyek a politika, a tudományok vagy az üzleti élet élvonalából. Közhelynek számít, hogy „a vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a természet és az őt körülvevő jelenségek megismerésére és megértésére”. Ez lenne tehát a vadászetika szerint a vadászat célja és módja, eltérően a sugalmazott gazdasági érdekektől.
Ismétlem magam, ha a lap hasábjain már leírt okokat fejtem ki azzal kapcsolatban, hogy mi is váltotta ki a vadászati törvény megváltoztatását, a vadászterületek és a vadászati jog birtoklását szabályozó újabb rendeleteket. Megismétlem mégis: a szabad székelyeknél a vadászat joga a birtok tulajdonjogához kapcsolódó jog volt, mint ahogy mindig az angolszász vadászati kultúrával és jogrenddel rendelkező országokban. Az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamata egy olyan jogharmonizációt feltételezett, mely a vadászat, a vadgazdálkodás területét is érintette, persze, mindez az önkéntes vállalás alapján, merthogy az EU tiszteletben tartja az egyes országok jogrendjét, szokásjogát, törvényalkotási jogát, és az alulról való építkezés elvét vallja — főként az efféle civil foglalatosságok terén...

A 2003-ban megkezdődött reformkísérletek egyik eredeti változata volt a Tamás Sándor és szakembercsapata által összeállított, az RMDSZ által felvállalt törvénymódosítási javaslat, amely eredeti módon a vadászati jogot a birtok tulajdonjogához kapcsolta volna. Lényeg a lényeg: ezt nem sikerült véghezvinni, de maradt a tulajdonosoknak a társult jog által elnyerhető beleszólási lehetőség, amely az inkriminált 51 százalékos tulajdon egyesületben való képviseletével megnevezheti a vadgazdálkodót. Azaz azt a lehetőleg soraiból alakult vadászegyesületet, amely közvetlen és bensőséges viszony révén a vadkárok és a területhasználati díj kérdését kapun belül intézi, lehetőleg mind a tulajdonosok, mind a vadászok közös érdeke szerint, ami sok esetben azonos, máskor pedig egyeztethető.
Nem tudni, csak sejthető, hogy némely nyilatkozónak mitől idegen ez a dolog, miért elképzelhetetlen a párbeszéd a harmadik évezred elején egy önazonosságát, önigazgatását követelő picinyke népcsoporton belül... Sok minden elképzelhető a személyes érdektől a személyes korlátoltságig, de a vadászetika szellemében nem engedhető meg a személyeskedés, így marad a vélemény tisztelete...

Fontos, hogy az olvasó nyugodjék meg, nem megy vérre a dolog, a vadászok nem lövik egymást, és mindenkinek marad soványabb meg kövérebb falat is. Azok­nak is, akiknek csak a kert lábáig terjed a vadászterületük, s azoknak is, akik Afrikáig repülhetnek pénzük révén és szenvedélyük szárnyán.
Ezért talán nem hangzik barátságosan, és egyáltalán nem a vadász nemes jellemére vall, ha vadásztársainkat név szerint azzal vádoljuk, hogy ügyeskedő és kizárólagosságot célzó szervezkedést folytatnak akkor, amikor a szokásjogot és a kárvallott területtulajdonosok törvényes lehetőségét akarják érvényesíteni, megvédeni. Mert ugyanazzal a szemüveggel nézve súlyosabb bűnt követett el a kommunizmus örökségét hor­dozó „konzervatív” vezetés, amikor óriási, országos befolyásukat kihasználva támogatták és megtartották a saját érdekük szerint a „gestionar consacrat” nevű jogi és nyelvészeti világszabadalmat, ami azt jelenti, hogy a terület tulajdonosai nem értékesíthetik a vadászati jogot, hanem az „elkötelezett gazdálkodónak” alapáron kell átengedni. Hogyan kaphatja meg egyik gazdálkodó „kérés” alapján a területet, a másik sok akadály és bizonyítás árán, a harmadik pedig árverés útján? Egyenlő elvek alapján való ez?
Minden jogi ismeret nélkül megállapítható, hogy e kiváltság szellemében nem egyeztethető össze a tulajdonjog érdekeivel és a társult joggal élők tulajdonjogával, azaz súlyos különbség képződik egy-egy tulajdon jogait illetően!

Néhol a „lövős” kedvű riportban elképesztő összevisszaságban torlódnak a gondolatok, törvények, miniszteri rendeletek és az Orszá­gos Vadász és Horgász Egyesület irányelvei. Merthogy a törvény nem szabja meg a vadászok számát, ezt esetleg az utóbbi irányelvei szabják meg, de megszabja majd az a természetes gazdasági kényszer, amely a gazdálkodó bevételének érdekében lehetőleg több tagsági díjat befizető vadászt követel meg.
Telekkönyv és kataszteri felmérés sincs a törvényes követelmények szerint, csupán össze­keveri a nyilatkozó elnök úr a bukaresti felettesei által kicsikart (szerencsére elvetett) változattal — amit most akkor mondjuk is ki: egy Országos Vadászati Tanácsban tevékenykedő földink révén is erőszakoltak. Így az „ügyes fiúk” jelző számunkra megtisztelő lehet, de sajnos uraságukra jobban illik...

Leginkább elképesztő és a sztálinista idők propagandájához hasonlatos az a tény, hogy az elnök úr azt is tudja, mit akarnak a „reakciós” elemek, mennyit fognak ígérni, és milyen trükkökkel mennyi (ötezer lejes) tagdíjat fognak követelni. Kérdezném erre: mondja, kérem, Ön nem gyerekes? És így tenné fel minden józanul gondolkodó ember. A nyilatkozó a lehető összes vészharangot összekongatja, azt is, ami régen kolompként lóg minden vadász nyakában, de talán mindig a vezetőkre illett, mint amilyen jómaga is: „ezek az úriemberek szeretnek vadászni, szeretik a húst, szeretik a pénzt”. Csak ezek? És Ön? Sportszerűségről beszélni olyasvalakinek, akinek rövid vadászpályafutásáról többteremnyi halomra lőtt vad ad szomorú bizonyságot, nos, az enyhén szólva álszentség... Megkérdőjelez­ném a nyilatkozó ismereteit a civil szervezetek (mint vadászegyesület is) működéséről, amikor azt mondja, hogy „a következő évben a vezetőtanácsok felsrófolják az árakat”. Vagy talán Ők így csinálták, csinálják? Jól látom én, vagy csak képzelem, hogy a szocializáció visszaüt, vagy visszarepít a gyerekkorunk diktatúrájába?
Végtére is az említett urak hozzáállása helyzetükből adódóan majdhogynem természetesnek mondható, ismertük is ezeket, el is fogadtuk mint toleráns és nemcsak vadászati kultúrát értékelő emberek.

Ami mégis válaszra ösztönzött a riport kapcsán, az tulajdonképp az a kiemelt rész, amely talán nem rosszindulatúan, de mindenképp hozzá nem értő módon úgy beszél a társult jogról, mint ami kirekesztő, valaki tulajdona ellen való lenne. Nos, engedtessék meg nekem, mint aki bár nem vagyok jogász, de a szakterület jogi kérdéseivel magánszorgalomból is foglalkoztam, hogy felhívjam a tisztelt érdekeltek figyelmét: a társult jog alapján elnyert jogosultságok minden, az abban a vadászterületben tulajdonrésszel rendelkező személyt érintenek. Pontosabban: az egyeztetett, szerződésben rögzített bérleti díj területrészekre osztva kerül kifizetésre, és természetszerűen az érdekeit képviselő egyesületen keresztül hatékonyabb az anyagi érdekek képviselete. Ezért ajánlatos minden tulajdonos részvétele az egyesületben, érdekeinek képviseletében, de semmiképp nem kizáró jellegű a nem társult személyek számára.
Ismétlem tehát: igenis, a gazda bele tud szólni a vadászatra jogosult kilétét, a bérleti díj mértékét, a vadkárok kifizetését illetően, és ennek leghatékonyabb módja a tulajdonosi egyesületekben való részvétel, érdekei ez által való képviselete.

BENEDEK BARNA
okleveles vadgazda-mérnök

Forrás: Háromszék.ro