Nézőpont kérdése, hogy egy ilyen vadászélményt a szerencsés, vagy a szerencsétlen kategóriába soroljuk. Ha a hónap 13. napja péntekre esik, válasszuk az utóbbit, hogy a babona fennmaradjon.
Az újszülöttnek minden vicc új – szól a közmondás. Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából ezúttal egy olyan írását olvashatják, amelyet eddig már milliók élvezhettek, de lehet, hogy lesz, aki most találkozik vele először.
Nyirkos, hideg és borús időben a legtöbb embernek nincs kedve elhagyni a meleg otthont. De van, akinek ilyenkor is dolga akad a természetben, mert a szenvedélye szinte bármilyen időben okot talál arra, hogy elinduljon.
Időtlen idők óta hangosak telente a magyar erdők a hajtók kiáltozásaitól, még megsaccolni sem tudjuk, hogy hány ilyen vadászat volt eddig, mégis minden történet egyedi, más, mint a többi. Ahogy Varga Csaba alábbi írása is az.
Vidéki utamon találkoztam vele. Látogatóba jött oda, ahol én is látogatóban voltam. Megismerkedtünk. Nem volt nehéz, mert már elöljáróban kiderült, hogy mind a ketten vadászok vagyunk.
Naponta pörögnek az interneten a terítékre került szebbnél szebb bikákról készült képek, de a rövid kisérőszövegekből maximum néhány adatot tudhatunk meg róluk. Elnézve ezeket, gyakran hiányzik a vadászat története, mert hiszen az a lényeg…
Elsőre talán meglehetősen szokatlannak hangozhat, hogy a vadászember az erdők királyát nem a közeli erdőkben keresi, hanem fogja és beleveti magát a nádtengerbe.
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás