Aki szereti az erdőt, annak az minden évszakban szép. Nekem valamiért mégis a tavaszi erdő a kedvencem. Éled a természet, rügyet bontanak a fák, kidugják fejüket a réti virágok, s tavasszal az erdő lakói is elővezetik a kicsinyeiket.

Józsi barátom vadőr Magyarország egyik legnagyobb erdészetében. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor az olasz igazgatóm nyugdíjba ment, és az új főnök, aki a helyébe lépett, mindenkit elbocsátott, aki az elődje embere volt.

Aki már vadászott kacsára, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ennél a fajta vadászatnál igencsak észen kell lenni.

Érdekes világban élünk mi itt, Vajdaságban. Sok nemzetiség, sok kultúra vesz körül bennünket. Ez jó ideig nem is tűnt fel nekem, mivel itt születtem, ebben a sokszínűségben nőttem fel. Vadászat közben fel sem merült, hogy ki milyen nemzetiségű.

Én magam is jót nevettem, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy egy nem régi írásomban a liba hímjét legácséroztam.

Úgy parádézott előttem, mintha a sorstól kaptam volna ajándékba, és én – csakis gondolatban – vakarózni kezdtem.

A napokban Adán jártam, Attila barátom (aki egyébként József, de mindenki Attilának ismeri) cégében, és irigykedve néztem az irodája falán sorakozó trófeákat.

Hogy a médiában látottak, hallottak sok emberre vannak hatással, azt szinte naponta tapasztalhatjuk. Néha jó ez a hatás, máskor azonban rossz. De hogy mindez a vadászokat is érinti, azt akkor tudtam meg, amikor egy olasz ismerősöm elmesélte a következő történetet.