Chichette-et már régen, még a nyolcadik fejezetben bemutattam az olvasónak. Azt is említettem, hogy szigorú fennhatósága alá nemcsak mi tartoztunk, hanem a - baromfiudvar is.
Kinek mire kell az erdő? Október eleji fél hat van, már alkonyodik. A hegyvidéki rengeteg egyik völgyében, erdészház udvarán, fél-fahasáb padon ülök, az asztalon papír és bor.
Mielőtt a beígért „elsők" emléksorozatát folytatnám, hadd szenteljek még néhány dicsőítő sort a mileschaui nyárnak, a balzsamosan hűvös, karácsonyfaszagú fenyveseknek, a bennük átélt, azóta is bennem ragadt, párjukat ritkító hangulatoknak.
Ködös, zimankós decemberi délután. Leesett az első hó. Javában fütyül a „főszél", füstölve sepri végig a Sárrét lapályát, kíméletlenül vagdalja szemünkbe a hószilánkot -amint Flóriánnal kettesben, pislogva törekszünk ellene.
Óvatosan magam mellé teszem a messzelátót, aztán hátradőlök, és élvezem, ahogy a nap gyengéden megsimítja arcomat. Szememet becsukom, és arra gondolok, hogy nekem van a világon a legjobb dolgom.
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás