„Ellőtték a jobb karomat…” kezdődik a régi katonanóta, amit ötven évvel ezelőtt fiatal határőrként oly lelkesen fújtunk előbb a körmendi majd később Pesten a Kerepesi út környéki kiskocsmákban és egyéb becsületsüllyesztőkben.
Aki már vadászott kacsára, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ennél a fajta vadászatnál igencsak észen kell lenni.
Régi, neves vadászaink írásait olvasgatva szinte mindegyiküknél találkozunk katonaidejük alatt megesett vadász élményekkel. Az elmúlt évszázad első felében gyakran előfordult, hogy a fiatal nimródok – persze itt nem leendő bakákról van szó – kedvenc vadászpuskájukkal, esetleg vizslájukkal együtt vonultak be katonai szolgálatra.
Minden vadász igyekszik jól és biztosan lőni. Ezt a vadászetika is előírja, de az is közrejátszik, hogy a mai lőszerárakat figyelembe véve egyáltalán nem mindegy, hány golyót lövünk ki egy-egy vadászat alkalmával.
A napokban Adán jártam, Attila barátom (aki egyébként József, de mindenki Attilának ismeri) cégében, és irigykedve néztem az irodája falán sorakozó trófeákat.
Aki szereti az erdőt, annak az minden évszakban szép. Nekem valamiért mégis a tavaszi erdő a kedvencem. Éled a természet, rügyet bontanak a fák, kidugják fejüket a réti virágok, s tavasszal az erdő lakói is elővezetik a kicsinyeiket.
Józsi barátom vadőr Magyarország egyik legnagyobb erdészetében. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor az olasz igazgatóm nyugdíjba ment, és az új főnök, aki a helyébe lépett, mindenkit elbocsátott, aki az elődje embere volt.
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás